Valcert táncolt Bene hátán

Olimpiai ezüstérmes, U23-as Euró­pa-bajnok, szerepelt az 1972-es felnőtt Eb négyes döntőjében, tagja volt annak a Ferencvárosnak, amely 1975-ben KEK-döntőig jutott, magyar bajnok, négyszeres kupagyőztes, Toldy-díjas, a Fradi örökös bajnoka – Vépi Péter igen szép eredményekre tekinthet vissza. Egyik edzője, Dalnoki Jenő ráadásul halhatatlanná tette egy rengetegszer idézett mondásával.

A szurkolók szerint, ha még játszana, rendet tenne az ellenfeleknél Fotó: Mirkó István

– Nagyon unja már, ha felidézik, hogy „tizenegy Vépivel bármikor bajnokságot nyernék”?

– Ez mindig előjön, de nem bánom, mert Dalnoki Jenő véleménye rám nézve hízelgő. Én nem csillogtam a pályán, de ha éjjel kettőkor ugrasztanak ki az ágyból, akkor is hoztam volna azt a szintet, amire képes voltam.

– Gondolom, Dalnoki Jenő a híres keménységére is célzott.

– Az én dolgom az volt, hogy elrontsam az olyan futballisták játékát, mint például Törőcsik, Fazekas vagy nálunk, a Fradiban Nyilasi Tibi volt. Hetvenhat tavaszán sérült voltam, és Fazekas Laci ötöt rúgott nekünk a Népstadionban. A következő egymás elleni meccsünk előtt Dalnoki Jenő félrehívott. Elmesélte, hogy neki valamikor azt mondta az edzője: „Nem mondom, hogy rúgd agyon a szélsődet, de öt percet kapsz, hogy megoldjad.” Majd Jenő bácsi hozzátette: „Petikém, én tíz percet adok, hogy a Fazekas-kérdést megoldjad.”

– Hogy jutott el a legendás Fradi-edző elismeréséig egy balatoni srác?

– Egyéves voltam, amikor az édesapámat, aki a balatonföldvári gyermekotthon igazgatója volt, Budapestre helyezték, és ideköltöztünk. A Jánoshegyen volt az otthon, mi is ott éltünk egy szolgálati lakásban, és a többi gyerekkel állandóan fociztunk, bicikliztünk, úsztunk, télen szánkóztunk és síeltünk, de a nagy szerelem a foci volt, és tízévesen elvittek a Fradi toborzójára, ahol megfeleltem, és ott ragadtam.

– Miért éppen a Fradihoz?

– A családi legendárium szerint az első három szó, amit kimondtam, ez volt: boj, söj, Fjadi. Apám rajongott a futballért és a Fradiért, és a stadionok környékén található kocsmák elhelyezkedésével is tisztában volt.

– A toborzótól a felnőttcsapatig sima volt az útja?

– Igen. Szorgalmas és erős voltam, szorult belém némi tehetség, és nagyon akartam igazi futballista lenni. Csatárként kezdtem, aztán az idő múlásával egyre hátrébb kerültem, és 1970-ben beállósként játszottam az első meccsemet a nagy Fradiban, Csepelen. Kellett valaki a söprögető Páncsics Miklós elé, aki takarít, és én megoldottam. Később Csanádi Ferencnél lettem jobbhátvéd, majd amikor jött Martos Győző, akkor átkerültem a védelem bal oldalára.

– A debütálás után két évvel már válogatott is lett, ezüstérmet nyert a müncheni olimpián, az U23-as Eb-t megnyerte a csapattal, a felnőttben az Európa-bajnokságon negyedik helyen végeztek – melyik a legkedvesebb?

– Nemigen tudok választani. Csodás év volt, de érezhetek némi keserű mellékízt is. Az U23-as Eb minden meccsén játszottam, csak a döntőben nem, mert előtte egy bajnokin a semmiért kiállítottak, és eltiltást kaptam. Az olim­pián minden mérkőzés élmény volt, keveseknek adatik meg, hogy ott a döntőben is pályára léphet. Akkor az volt a szabály, hogy ha a harmadik és az első helyért vívott meccs döntetlen, akkor mindkét csapat bronz-, illetve aranyérmes. Az NDK és a Szovjetunió le is vajazta a mérkőzést, mindketten harmadikok lettek. Én úgy tudom, a lengyelek nekünk is felajánlották ezt a lehetőséget, de azok, akikkel tárgyaltak, nemet mondtak. A szünetben vezettünk, de a lengyelek fordítottak, és így nem lettünk olimpiai bajnokok. Végül a válogatottban csak hatszor szerepeltem, de ezeket az eredményeket és élményeket senki sem veheti el tőlem.

– Korábban említette Fazekas ­Lászlót. A visszaemlékezések szerint legendásan nagy csatákat vívtak egymással.

– Előbb Bene Ferivel, mert amikor még beállóst játszottam, őt kellett semlegesítenem. Egy újság egyszer azt írta, Vépi valcert táncolt Bene hátán. Hozzáteszem, soha egy szót sem szólt, nem panaszkodott, mindig felkelt, és ment tovább, Fazekas Laci már inkább méltatlankodott. Egyszer mondtam is neki, hogy menjen hátra balbekknek, akkor biztosan nem futunk össze. Az utánpótlás Eb-n a hollandok agyonrúgtak minket, és a tudósítás szerint csak én tudtam felvenni velük a versenyt.

A szurkolók szerint, ha még játszana, rendet tenne az ellenfeleknél
Fotó: Mirkó István

– A hetvenhatos bajnok Fradi alapcsapatában Megyesi István volt a balhátvéd. Mi történt?

– Az idény velem kezdődött, de később szárkapocscsonttörést szenvedtem, elszakadt a szalag is a lábamban, műteni kellett, és csak a bajnokság legvégén térhettem vissza.

– Négy évvel később, mindössze harmincegy évesen befejezte a futballt, pedig előtte nem sokkal még Toldi-díjat kapott a Ferencvárosban. Ennek volt köze a sérüléshez?

– Nem. Úgy éreztem, keveset játszanék, máshová nem mentem, mert a Fradi ellen nem akartam játszani, ezért inkább abbahagytam, illetve egy évre elmentem a megye egyes Kiskunlacházára, ahol lehetőséget kaptam egy vízparti nyaralótelek megvásárlására. A futball szempontjából ez komolytalan volt, nem is csináltam tovább, inkább az üzlettel foglalkoztam, és tanultam az edzőszakon.

– Az üzlet a híres Haller téri kifőzde volt?

– Az bizony. Eredetileg pecsenyesütőként szolgált, de miután egy barátom segítségével én kaphattam meg, átalakítottam kifőzdévé. Reggel fél ötkor keltem, mentem a piacra bevásárolni, főztem, hétkor kinyitottunk, délelőtt és délután elmentem edzést tartani, de a kettő között is vittem az üzletet, este pedig otthon pucoltam és vágtam a zúzát és a pacalt. Hétvégeken meccsekre kellett utazni, ezért zárva voltunk.

– Adta magát, hogy amikor nyolcvanötben ismét Dalnoki Jenő lett a vezetőedző, önt kérte fel pályaedzőnek?

– A vezetés azt mondta, csak fradistát választhat, és rajtam kívül képbe került Mucha József is. Végül mivel neki már több tapasztalata volt, övé lett a tartalékcsapat. Ütköző lettem Jenő bácsi és a játékosok között. Előbbinek nem mondtam el, amit az utóbbiakról tudtam, illetve tőlük hallottam, mert megölte volna őket, de így volt fordítva is, mert a futballisták fellázadtak volna, ha elárulom, Jenő bácsi olykor miket mondott róluk.

– Játékosként és kollégaként is dolgozott vele. Milyen ember volt?

– Nagyon kemény, nyers, olykor sértő modorral, gyakran fejjel ment a falnak, minden konfliktust felvállalt, ugyanakkor határozott elképzelésekkel dolgozott, nagyszerűen tudott fanatizálni, és ösztönösen remek érzéke volt a futballhoz. Említést érdemel a humora is, a már ezerszer hallott sztorikat is úgy mesélte el, hogy dőltünk a röhögéstől. Lehetett imádni vagy gyűlölni, de az kétségtelen, hogy nagy egyéniség volt.

– Amikor ő két év után elment , ön a háttérbe került. Mi történt?

– Az utánpótlásban dolgoztam, rövid ideig voltam Mucha József, majd ­Stanko Poklepović pályaedzője is. Amikor pedig a Fradit kizárták az élvonalból, megszűnt a juniorcsapat, én pedig abbahagytam az edzősködést.

– És azóta?

– Azóta nem foglalkozom sporttal, és már az üzlettel sem. A fiammal és a vejemmel olykor kimentünk a Fradi meccseire. A tribünre vettünk jegyet, a VIP-et nem szeretem, mert ott nem csak fradisták vannak. Nézni is ­rossz, hogy sokan ki sem jönnek a második félidőre, csak esznek és isznak. Aztán egyszer egy módosult tudatállapotú férfi belénk kötött, meg akart verni, és azóta meccsre sem járok.

– Nincs semmi kapcsolata a Ferencvárossal?

– A születésnapomon kapok üdvözletet a klubtól, a járvány idején pedig rendszeresen hívtak, hogy szükségem van-e segítségre. A héten a fiam hívott a Fehérvár–Fradi meccs szünetében, és elmesélte, hogy néhány szurkoló túl keménynek találta a fehérvári játékosokat, és az egyik azt mondta, ha még mindig játszana a Vépi, akkor rendet tenne. Szóval, még van, aki emlékszik rám.