Álmában lekési a gépet
Márton Anita olimpiai bronzérmes súlylökő
– Csütörtökön lettek volna a női súlylökés olimpiai selejtezői, szombaton pedig a döntő. Lehet, hogy már meglenne a húsz méter…
– A sérülésem után végig tudtam csinálni egy rendes alapozást, és végre százszázalékos állapotban kezdtem az évet. Januárban egyéni csúcsokat döntöttem a különböző gyakorlatokban, jól sikerült a fedett pályás idény, a világbajnokság közeledtével egyre jobb formába lendültem. Erre februárban a versenyeket eltörölték, amivel kicsit a motiváció is elveszett, ezt látni lehetett az eredményeken is. Aztán mikor elhalasztották az olimpiát, szerintem mindenkinek széthullottak a tervei. Sajnálom, mert egy ilyen fedett pályás szezon után szerintem nagyon jó lett volna a szabadtéri is, Tokióra, azaz mostanra pedig csúcsformában teljesítenék.
– Ehelyett visszavettek a tempóból. Jól jött az extra pihenő?
– Úgy voltunk vele, hogy nincs értelme túlságosan hajtani, mert nincs olyan verseny, ahol oda kellene tenni magam, így átálltunk a napi egy edzésre. Néha valóban jó volt, hogy minden nyugodtabb, több időm van másra, valamelyik nap például simán nekiálltam bablevest csinálni, ami három-négy óra. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. De van bennem hiányérzet, mert úgy érzem, alig telnek a napok, nincs az a nagy rohanás és pörgés, ami hosszú évek óta az életem része.
– Szokott gondolni arra, hogy most lenne az olimpia?
– Rendszeresen eszünkbe jutott edzésen, hogy most már kint lennénk Tokióban, akklimatizálódnánk, most lenne a selejtező… Sőt rendszeresen szoktam arról álmodni, hogy Tokióba kell utaznom, de valamiért nem tudok rendesen összepakolni és nem érem el a repülőgépet. De volt már olyan is, hogy álmomban végigcsináltam egy kemény edzést. Érdekes, a halasztással van, aki kapott még egy esélyt, de van, aki elvesztette az utolsót. Nekem szerencsére megvan az olimpiai szintem, és Tokió továbbra is a céljaim között szerepel.