Adolf Hitler előbb megalázta, aztán elűzte a sakkozókat

Fájó kettősség, hogy miközben a sakk nálunk folyamatosan veszít a jelentőségéből, világszerte egyre népszerűbb. Magyarország, a magyar sakk éppen ezért nagy esélyt kapott azzal, hogy 2024-ben hazánk rendezheti meg a sakkolimpiát, amely az egyik legrégebbi, világbajnoki rangra számot tartó nemzetközi esemény. Történetét ráadásul keresztbe-kasul átszövi a nagybetűs történelem; külön dicsőség, hogy eme históriának mi, magyarok a három, illetve öt férfi, valamint két női arannyal és további érmekkel főszereplői vagyunk.

A két világháború közötti korszak legjobb magyar sakkozója, Maróczy Géza Fotó: ismeretlen Forrás: Wikipedia

Gyorsan véget ért az amatőr korszak

1928-ban ismét a „nagy” olimpia keretében rendezték meg a sakkolimpiát, igaz, nem Amszterdamban, hanem Hágában. Ez a viszony sakkban is felvetette az amatőr–profi dilemmát, ezért maradt távol Maróczy; közvetlenül a torna előtt ugyan feloldották ezt a korlátozást, de már későn, a legjobbak végül nem játszottak. A magyar csapat Maróczy nélkül is megvédte címét.

A tarthatatlan szabályt aztán végleg eltörölték, a harmincas években már a világ legjobbjai is rendszeresen szerepeltek a sakkolimpián. Aljechin például először 1930-ban ült asztalhoz, s mindjárt százszázalékos mérleget produkált, mind a kilenc partiját megnyerte, természetesen Franciaország színeiben.

Rendszeresen megjelent a sakkolimpiákon a holland Max Euwe, aki 1935-ben átmenetileg megfosztotta a trónjától Aljechint. 1939-ben José Raoul Capablanca is megjelent Buenos Airesben, ő vezette az akkor debütáló kubai csapatot. Csupán a játék második világbajnoka, a németországi születésű Emanuel Lasker nem játszott egyszer sem sakkolimpián. (A korosodó nagymester 1933-ban Hitler elől előbb Londonba menekült, majd 1935–37 között Moszkvában élt, ahonnan idővel szintén jobbnak látta továbbállni, s haláláig az Egyesült Államokban telepedett le.)

Náci tiltás, náci gesztus

1932-ben a sakk kimaradt a nyári játékok programjából, 1936-ban azonban ismét visszakerült kísérő eseményként, súlyos kompromisszumok árán. Németország 1933-ban kilépett a Nemzetközi Sakkszövetségből, a FIDE-ből, mondván, a szervezet és maga a játék is zsidó befolyás alatt áll. A torna így eleve nem lehetett hivatalos, a németek ennek ellenére – ugyanúgy, mint az olimpia esetében – igyekeztek grandiózus viadalt összehozni. Ideiglenesen visszavonták a zsidókra bevezetett korlátozást, így több csapat – köztük a magyar-zsidó származású játékosait is benevezhette. A többség – leszámítva a címvédő Egyesült Államokat, valamint Angliát – elfogadta a biztonsági garanciákat és persze a nagyvonalú vendéglátással párosuló invitálást, s egy-két hiányzót leszámítva a legjobb csapatával állt ki. Részvételi rekordként huszonegy ország gyűlt össze, pedig kivételesen nyolc játékos alkotott minden csapatot.

Az embert próbáló, körmérkőzéses, tehát húszfordulós viadalt a Maróczy Géza, Steiner Lajos, Steiner Endre, Havasi Kornél, Szabó László, Barcza Gedeon, Vajda Árpád, Gereben Ernő, Balogh János, Kóródy Keresztély Imre összetételű magyar válogatott nyerte; miként a felsorolásból is kiolvasható, ekkor tűnt fel az ötvenes-hatvanas évek két meghatározó sakkozója, Szabó László és Barcza Gedeon. Kár, hogy egyiküket sem tekinthetjük hivatalosan olimpiai bajnoknak.

A világháború hátsó színpadán

Alekszandr Aljechin befolyása segített megmenteni az 1939-es sakkolimpiát
Fotó: Learningchess.net

Az 1939-es, első ízben a tengerentúlon, Buenos Airesben megrendezett sakkolimpiát az 1936-osnál is erősebben befolyásolta a történelem vihara. Miként arról korábban részletesen beszámoltunk, éppen a II. világháború kitörésének napján, 1939. szeptember elsején kezdődött meg a tizenhatos döntő az argentin fővárosban. (Az előcsatározásokkal együtt már huszonhét ország nevezett, anyagi okok miatt az USA és Jugoszlávia mellett Magyarország sem küldött csapatot a tengerentúlra.)

A sakkozók kutyaszorítóba kerültek, de Aljechin hathatós közbenjárására Angliát leszámítva valamennyi csapat a folytatás mellett döntött.

Németország és Lengyelország futott versenyt az aranyéremért, igaz, a két favorit egymással nem játszott, mert a konfliktust kerülendő ezen a találkozón – csakúgy, mint másik öt mérkőzésen – előre megállapított 2-2-es döntetlent könyveltek el.

A sakkozók többsége – köztük a győztes németek valamennyi játékosa – a torna után nem tért haza Európába. A sors iróniája, hogy Németország ekkor győzött először és egyben utoljára.

Adolf Hitler előbb tehát megalázta, aztán elűzte a sakkozókat. Ám jól tudjuk, a játszma ezzel nem ért véget.

(A következő részben a szovjet hegemónia korszakát idézzük fel.)