Adolf Hitler előbb megalázta, aztán elűzte a sakkozókat

Fájó kettősség, hogy miközben a sakk nálunk folyamatosan veszít a jelentőségéből, világszerte egyre népszerűbb. Magyarország, a magyar sakk éppen ezért nagy esélyt kapott azzal, hogy 2024-ben hazánk rendezheti meg a sakkolimpiát, amely az egyik legrégebbi, világbajnoki rangra számot tartó nemzetközi esemény. Történetét ráadásul keresztbe-kasul átszövi a nagybetűs történelem; külön dicsőség, hogy eme históriának mi, magyarok a három, illetve öt férfi, valamint két női arannyal és további érmekkel főszereplői vagyunk.

A két világháború közötti korszak legjobb magyar sakkozója, Maróczy Géza Fotó: ismeretlen Forrás: Wikipedia

Az első sakkolimpiát 1924-ben Párizsban rendezték. Az egybeesés nem véletlen, a viadalt a VIII. nyári olimpiai játékok részeként bonyolították le, az uralkodó világbajnok, ekkor már Franciaországban élő Alexandr Aljechin szervezésében. Maga Aljechin éppen ezért nem is szerepelt a kissé furcsa kiírású tornán. A verseny maga ugyanis egyéni volt, s utólag összesítették az egy nemzetbeli négy legjobb játékos eredményét, illetve ahol nem voltak négyen, ott csak háromét.

Vajda Árpád, Havasi Kornél, Steiner Ede és Sterk Károly jól szerepelt, az összesített eredményük Csehszlovákia mögött a második helyet jelentette, Vajda és Havasi a kilences döntőbe is bekerült. Fájó, de valahol érthető, hogy az egyébként jól megszervezett, tizennyolc ország sakkozóinak részvételével megrendezett eseményt utóbb a furcsa szabályok miatt nem ismerték el hivatalos sakkolimpiának.

Ugyanez lett a sorsa a két évvel később, 1926-ban Budapesten megrendezett második sakkolimpiának is. Itt már csapatversenyt írtak ki, de csupán hat ország nevezett be, abból kettő (Ausztria és Csehszlovákia) ráadásul nem jelent meg, így Magyarország Jugoszlávia, Románia és Németországot megelőzve győzött. Megfejthetetlen, hogy a többi európai országot miért nem inspirálta az esemény, valószínűleg úgy gondolták, hogy komoly sakkolimpiát is csupán négy évente rendeznek.

Magyar siker az első két hivatalos sakkolimpián

A magyar sakk erejét mutatja, hogy a csapat ugyan ismét a két háború közötti korszak kiemelkedő játékosa, Maróczy Géza nélkül szerepelt, de Bakonyi Elek, Négyesy György, Steiner Endre, Sterk Károly, Vajda Árpád, Zinner Sándor összeállításban is magabiztosan győzött; s hát a román és a jugoszláv együttest is erősítették magyarok (Asztalos Lajos és György Imre, illetve Balogh János és Bródy Miklós).

A két világháború közötti korszak legjobb magyar sakkozója, Maróczy Géza
Fotó: ismeretlen / Wikipedia

Egy év múlva már nem merülhetett fel semmilyen kifogás. A tizenhat résztvevő – először ekkor tengerentúli együttes, Argentína is befutott – körmérkőzéses formában küzdött meg, s az esemény rangjáról árulkodik, hogy a magyar válogatottban ezúttal már ott volt Maróczy, sőt első táblásként az egész sakkolimpia negyedik legjobb egyéni eredményét produkálta. A Maróczy Géza, Nagy Géza, Vajda Árpád, Havasi Kornél, Steiner Endre összetételű magyar együttes jelentős fölénnyel, másfél ponttal megelőzve Dániát győzött.

Gyorsan véget ért az amatőr korszak

1928-ban ismét a „nagy” olimpia keretében rendezték meg a sakkolimpiát, igaz, nem Amszterdamban, hanem Hágában. Ez a viszony sakkban is felvetette az amatőr–profi dilemmát, ezért maradt távol Maróczy; közvetlenül a torna előtt ugyan feloldották ezt a korlátozást, de már későn, a legjobbak végül nem játszottak. A magyar csapat Maróczy nélkül is megvédte címét.

A tarthatatlan szabályt aztán végleg eltörölték, a harmincas években már a világ legjobbjai is rendszeresen szerepeltek a sakkolimpián. Aljechin például először 1930-ban ült asztalhoz, s mindjárt százszázalékos mérleget produkált, mind a kilenc partiját megnyerte, természetesen Franciaország színeiben.

Rendszeresen megjelent a sakkolimpiákon a holland Max Euwe, aki 1935-ben átmenetileg megfosztotta a trónjától Aljechint. 1939-ben José Raoul Capablanca is megjelent Buenos Airesben, ő vezette az akkor debütáló kubai csapatot. Csupán a játék második világbajnoka, a németországi születésű Emanuel Lasker nem játszott egyszer sem sakkolimpián. (A korosodó nagymester 1933-ban Hitler elől előbb Londonba menekült, majd 1935–37 között Moszkvában élt, ahonnan idővel szintén jobbnak látta továbbállni, s haláláig az Egyesült Államokban telepedett le.)

Náci tiltás, náci gesztus

1932-ben a sakk kimaradt a nyári játékok programjából, 1936-ban azonban ismét visszakerült kísérő eseményként, súlyos kompromisszumok árán. Németország 1933-ban kilépett a Nemzetközi Sakkszövetségből, a FIDE-ből, mondván, a szervezet és maga a játék is zsidó befolyás alatt áll. A torna így eleve nem lehetett hivatalos, a németek ennek ellenére – ugyanúgy, mint az olimpia esetében – igyekeztek grandiózus viadalt összehozni. Ideiglenesen visszavonták a zsidókra bevezetett korlátozást, így több csapat – köztük a magyar-zsidó származású játékosait is benevezhette. A többség – leszámítva a címvédő Egyesült Államokat, valamint Angliát – elfogadta a biztonsági garanciákat és persze a nagyvonalú vendéglátással párosuló invitálást, s egy-két hiányzót leszámítva a legjobb csapatával állt ki. Részvételi rekordként huszonegy ország gyűlt össze, pedig kivételesen nyolc játékos alkotott minden csapatot.

Az embert próbáló, körmérkőzéses, tehát húszfordulós viadalt a Maróczy Géza, Steiner Lajos, Steiner Endre, Havasi Kornél, Szabó László, Barcza Gedeon, Vajda Árpád, Gereben Ernő, Balogh János, Kóródy Keresztély Imre összetételű magyar válogatott nyerte; miként a felsorolásból is kiolvasható, ekkor tűnt fel az ötvenes-hatvanas évek két meghatározó sakkozója, Szabó László és Barcza Gedeon. Kár, hogy egyiküket sem tekinthetjük hivatalosan olimpiai bajnoknak.

A világháború hátsó színpadán

Alekszandr Aljechin befolyása segített megmenteni az 1939-es sakkolimpiát
Fotó: Learningchess.net

Az 1939-es, első ízben a tengerentúlon, Buenos Airesben megrendezett sakkolimpiát az 1936-osnál is erősebben befolyásolta a történelem vihara. Miként arról korábban részletesen beszámoltunk, éppen a II. világháború kitörésének napján, 1939. szeptember elsején kezdődött meg a tizenhatos döntő az argentin fővárosban. (Az előcsatározásokkal együtt már huszonhét ország nevezett, anyagi okok miatt az USA és Jugoszlávia mellett Magyarország sem küldött csapatot a tengerentúlra.)

A sakkozók kutyaszorítóba kerültek, de Aljechin hathatós közbenjárására Angliát leszámítva valamennyi csapat a folytatás mellett döntött.

Németország és Lengyelország futott versenyt az aranyéremért, igaz, a két favorit egymással nem játszott, mert a konfliktust kerülendő ezen a találkozón – csakúgy, mint másik öt mérkőzésen – előre megállapított 2-2-es döntetlent könyveltek el.

A sakkozók többsége – köztük a győztes németek valamennyi játékosa – a torna után nem tért haza Európába. A sors iróniája, hogy Németország ekkor győzött először és egyben utoljára.

Adolf Hitler előbb tehát megalázta, aztán elűzte a sakkozókat. Ám jól tudjuk, a játszma ezzel nem ért véget.

(A következő részben a szovjet hegemónia korszakát idézzük fel.)