– Hagyott ki egyáltalán tizenegyest a pályafutása során?
– Igen, egyet. Zalaegerszegen a kapus, Balázs Zsolt nagyon megsértődött, amikor a játékvezető büntetőt ítélt, majd helyben maradt a gólvonalon, nem vetődött el, én a kezei közé gurítottam a labdát, ő pedig az arcomba nevetett. Több kihagyott tizenegyesre nem emlékszem.
– Mi a titok?
– A kivárás és a jó boka. Az utolsó lépésnél még figyeltem, merre indul a kapus, én pedig elhelyeztem a labdát a másik sarokba. Ennyi. Illetve, az egerszegi eset után arra is figyeltem, hogy mozdul-e egyáltalán, és ha nem, akkor bármelyik sarkot választhattam, mert úgysem ér oda. Ezt nagyon sokat gyakoroltam az edzések után, és nyilván kellettek a jó idegek, a higgadtság is. Manapság egyre nagyobb divat toporogva, egy-két métert nekifutva elvégezni a tizenegyest, de ez nevetséges, nem véletlenül marad ki sok közülük.
– Hol kezdődött a pályafutása?
– Tatabányán, a házunk melletti réten. Nem volt más játékunk, mint a labda, amint tudtunk, máris mentünk focizni. Ha négyen voltunk, akkor egyérintőztünk, ha nyolcan, akkor kiskapuztunk. Én mindig bekerültem minden csapatba, mert enyém volt a labda, de nem is tartoztam a legrosszabbak közé. A hetvenes évek közepén az iskolai csapattal kétszer is döntőbe jutottunk az úttörő olimpián, bronzérmeket nyertünk, és mindkét alkalommal én lettem a gólkirály és a legjobb játékos is, még interjút is kellett adnom a rádiónak.
– Gondolom, magától adódott, hogy leigazolja a Tatabánya.
– Igen, tizenkét éves voltam, amikor Bacsó Pista bácsi hívott, ő volt az első edzőm. Nem történt semmi különös, évről évre haladtam előre, aztán tizenhat évesen olyan helyi legendák között találtam magamat a felnőtt tartalékcsapat öltözőjében, mint Arany, Knapik vagy Csepecz. Egy évvel később pedig szólt Lakat Károly, az első csapat edzője, hogy úgy készüljek, kezdőként számít rám Pécsett. Mondott valami biztatót is, de arra már nem emlékszem. Bedobott a mély vízbe, kaptunk egy hármast, de nem rajtam múlott. Egy ideig hol játszottam, hol nem, de aztán azért is kellett pályán töltenem legalább egy-egy percet, hogy ne hívjanak be katonának.
– Csak ezért játszott?
– Eleinte ezért is, de egy idő után már stabil kezdő lettem, és egész jól ment a játék. A Tatabánya a nyolcvanas évek elején a nemzetközi kupában megmérkőzhetett a Real Madriddal és a Saint-Étienne-nel is, az utóbbi stadionjában már én is pályán voltam. Akkor már egy másik fradista, Dalnoki Jenő volt az edzőnk. Lakat Károly igazi pedagógus volt, aki mindent elmagyarázott, Dalnoki Jenő pedig egy terrorista volt, mindenki nagyon félt tőle, természetesen én is. Ne értsen félre, hálás vagyok a sorsnak, hogy két ilyen szenzációs ember keze alatt dolgozhattam, mást és mást, de mindkettőjüknek sokat köszönhetek.
– Meglepte, hogy mindössze huszonegy évesen bekerült a mexikói világbajnokság selejtezőire formálódó válogatottba?
– Nagyon, hiszen lényegében volt ott egytucatnyi honvédos és én, a zöldfülű tatabányai. A kispesti Bodonyi Bélát kellett kiszorítanom a jobb szélről, aki remek futballista volt.
– A legenda szerint az első selejtező, az osztrákok ellen azért debütálhatott a válogatottban, mert amikor Mezey György szövetségi kapitány megkérdezte, verekedős gyerek volt-e, igennel felelt. Így volt?
– Tőlem ilyet nem kérdezett. Szerintem Tubi (Sándor István, a Tatabánya és a válogatott masszőre – a szerk.) találta ki az egészet, ő szeretett mindenből viccet csinálni. Én ilyen beszélgetésre nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a szünetben még égtünk, de a második félidőre hirtelen összeállt a játékunk, és lefociztuk a pályáról az osztrákokat. Utána pedig nem volt megállás, legyőztük Rotterdamban a hollandokat, idegenben Ciprust, majd Bécsben újra az osztrákokat, és már kint is voltunk a világbajnokságon, amely előtt a Népstadionban megvertük a brazilokat is. Kár, hogy nem sokkal később kaptunk egy hatalmas, kijózanító pofont.
– Melyik volt ebben a sorozatban a kedvenc meccse?
– Nehéz választani, mert csodálatos időszak volt. Tubi a maga bohóckodásával mindig gondoskodott a remek hangulatról, nagyon együtt volt emberileg is a csapat. Mezey György pedig nálam azóta is a legjobb edző, úgy rakta össze a válogatottat, és olyan egyedi taktikát dolgozott ki, hogy elsők voltunk nyolcvanöt végén az európai rangsorban. Ha mégis ki kell emelnem egy meccset, akkor a bécsi osztrákok elleni győzelmet választom. A Hanappi-stadionban otthon érezhettük magunkat, bármerre néztünk, magyarokat láttunk a lelátón. Az öltözőben a falat haraptuk a türelmetlenségtől, mindenki szétfeszített a harci láz, ott csak mi nyerhettünk. Meg is lett a három null, az első kettőt én szereztem, felejthetetlen az a nap.
– Említette a mexikói nagy pofont a szovjetektől. Tudja, miért kaptuk?
– Nem. Valaminek történnie kellett. Néztük egymást a bemelegítésnél, és csak szédelgő kísérteteket láthattunk. Egy héttel korábban egy edzőmeccsen szétfutottam magamat, és nem tudtam elfáradni, itt pedig egyszer meg akartam támadni a kapust, és elestem a tizenhatos vonalában. Hazajöttünk, és ismét kirobbanó erőben játszottam – számomra megfejthetetlen. Nagyon nagy bűn, hogy a népharag elsöpörte azt a csapatot, sokra lett volna képes. Sajnáltam is a következő szövetségi kapitányokat, mert a nulláról kellett kezdeniük ahelyett, hogy építkezhettek volna tovább, nem véletlen, hogy utána harminc évig nem jutottunk ki sem Eb-re, sem vb-re. Mondom ezt úgy, hogy bár Mexikó után fél évre behívtak katonának, én nem lettem kegyvesztett a válogatottnál.
– Itthon csak a Tatbányában játszott. Nem csábították más klubok?
– Dehogynem. Hívott a Fradi, a Vasashoz pedig majdnem aláírtam, de az utolsó pillanatban meggondoltam magamat. Csak azért, mert tatabányai vagyok, pedig komoly pénzeket ígértek. Jó csapatunk volt, gyakran nyolc-tízezer néző előtt játszottunk, voltunk másodikok és harmadikok, csak azt sajnálom, hogy bajnokságot nem nyertünk. Az egyik alkalommal nyernünk kellett volna ehhez Székesfehérváron, de kikaptunk, ha jól emlékszem, kapura sem lőttünk, úgy pedig nemigen lehet győzni.
– A nyolcvanas évek legvégén szerződött a holland Feyenoordba, ahol igazi legendává vált, a klub valaha volt legjobb légiósának is megválasztották. Hogyan indult ez a történet?
– Nehézkesen. Amikor hívtak, kikötöttem, hogy próbajátékra nem megyek, aztán betettek egy edzőmeccsen, és kiderült, az próbajáték volt… Az első mérkőzésemen a második félidő közepén azt vettem észre, hogy beszakadnak a kerítések, és özönlenek a dühös emberek a pályára. Láttam, a többiek rohannak az öltözőbe, rohantam én is. Az első év nem sikerült jól, de a másodikban beindult a szekér. A csapaté és az enyém is. Nyertünk bajnokságot, négyszer kupát, a nemzetközi porondon is remekül szerepeltünk, és egy idő után azt hallottam, hogy a szurkolók skandálják a nevemet.
– Egy hete vasárnap néztem a síró Lionel Messi sajtótájékoztatóját, és eszembe jutott az felvétel, amelyen a Feyenoordtól búcsúzó Kiprich Józsefet az utolsó meccse után a társak a vállukon viszik körbe a stadionban, ő pedig zokog.
– Ne is mondja! Annyi szeretet áradt felém, hogy azt nem lehetett megúszni könnyek nélkül. Furcsa, de ott a népszerűségem azóta sem kopott meg. A napokban is becsöngetett hozzám egy holland szurkoló a fiával, hozott mindenféle ajándékot, kért aláírásokat, közös képeket, és ez gyakori eset, jönnek folyamatosan, fogalmam sincs, honnan tudják a címemet. A klub is rendszeresen hív, most, augusztus végén lesz nyílt nap a Feyenoordnál, írtak, menjek, de én inkább maradok. A repüléstől félek, kocsival pedig nagyon messze van. Állást is ajánlottak, de arra is nemet mondtam, ötvennyolc évesen már nem akarok költözni.
GÓLOK, TIZENEGYESEK ÉS A KÖNNYES BÚCSÚ
– Nem beszéltünk arról, hogy Hollandia után még játszott két és fél évet a ciprusi Apoel Nicosiában is.
– Az szenzációs, két és fél éves nyaralás volt. Nyertünk bajnoki címet, kupát, a Bajnokok Ligájában a főtáblára kerültünk, voltam gólkirály is, és a kertemben termett szőlő, narancs, mandarin, ha kedvem támadt valamelyikre, csak le kellett szednem a fáról. Cipruson csak a háromtól a százévesekig azok, akik mind megőrülnek a futballért, ha van eredmény, isten vagy.
– Mondta, hogy a Feyenoord folyamatosan kínál valamilyen állást, itthon viszont teljesen eltűnt a futballból. Miért?
– Ma már ez mindegy, nem baj, hogy így van. Nem vonz már az idegeskedés. Nemrég a megyei egyben sikerült benntartani a Környét, aztán annak is vége lett, elég volt. A Tatabánya meccseire nem járok, ennek van oka és története, de nem szeretném elmondani. Beoltattam magamat dacára annak, hogy zömmel itthon vagyok, csak kártyázni megyek el hetente kétszer. Kicsit fáj talán, hogy amikor még szerettem volna, senki sem akarta hasznosítani a tapasztalataimat, de ez van. Nézem a tévét, nézem a válogatott meccseit, és közben arra gondolok, hogy hajrá, magyarok!
