Noha a magyar válogatott csak a bronzéremért játszott, így is volt olimpiai bajnok az uszodában szép számmal. Nemcsak a csapat két aranyérmesére, Varga Dénesre és Hosnyánszky Norbertre, no meg a hivatalból, a szövetség elnökeként jelen lévő Vári Attilára, valamint Fábián Lászlóra, a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatójára gondolunk, hanem a friss tokiói győztesekre, Kozák Danutára, Bodonyi Dórára és Tótka Sándorra. Sőt, Palanovics Nornert nagykövet közbenjárására már bronzérmes női csapatunk tagjai is ott lehettek a lelátón.
Hiába, az olimpia utolsó napjaira már lazul a fegyelem, ahogy azt szombat este a Franciaország–Dánia férfi kézilabda döntőn is tapasztalhattam. Az első tizennégy napon a sportolókat a sajátjukon kívül nem engedték be más eseményre, a hétvégére azonban megváltozott a helyzet, a Jojogi-csarnokba bejutott francia és dán sportolók egész jó meccshangulatot teremtettek.
Az uszodában ettől messze voltunk, de Tótka Sándor éljenzése legalább egy pillanatra kizökkentette az arcukra írt apatikus hangulatból a pólósokat.
Vogel Soma a bronzmeccsen sem kapott sanszot, ezúttal is Nagy Viktor védett egyedül. Az elődöntő alapján persze elsősorban a támadójátékon kellett volna javítani.
A spanyolok tűntek motiváltabbnak, hiába, az 1996-os atlantai arany óta még csak érmet sem nyertek az olimpiákon. A meccs végig szorosan alakult. Az első negyed 3-3-mal, a második 5-5-tel zárult, a harmadikban aztán egyetlen gól esett, a záró nyolc perc előtt tehát a magyar válogatott vezetett 6-5-re. Amikor Vámos bevágta a találatunkat, először a mérkőzés folyamán feltörtek az érzelmek a játékosokból. Vámos diadalittasan üvöltött, a kispadon pedig mindenki felpattant és az öklét rázta.
S igen, ez volt a döntő pillanat. Ettől a góltól megrogyott a spanyol csapat, a magyar válogatott végül simán, 9-5-re megnyerte a találkozót.
A csapatból Varga Dénes és Hosnyánszky Norbert ott volt a Pekingben győztes csapatban, a többi tizenegy játékosnak viszont itt nyílt lehetősége arra, hogy aranyat nem is, legalább bronzérmet szerezzen. Sikerült.
S ha a meccs után az ünnep nem is lehetett olyan, mintha a tornát nyertük meg, de azért ünnep volt. Érthetően. A bronz mégis csak bronz. Nem kell üres kézzel hazajönni.
