– A kezdés előtt nem számítottam ilyen jó eredményre – jelentette ki Marco Rossi a Wembley-ben elért 1-1 után, és ezzel egész bizonyosan nem állt egyedül. A magyar válogatott meglepően higgadtan, szervezetten és főleg bátran futballozva szerzett egy pontot, és az érdemeiből az sem von le sokat, amit a szövetségi kapitány is jól látott: – Szerencsénk is volt, és egy olyan angol csapattal játszottunk, amely talán nem volt a csúcson.
Valóban, ezúttal nyoma sem volt az Európa-bajnokságon látott angol válogatott agresszív, védőkre, kapusra is rácsúszó letámadásának, az ott diktált szédítő tempónak, de ez nem a mi gondunk. Anglia sorozatban 21 Eb- vagy vb-selejtezőt nyert meg zsinórban hazai pályán kedd estig, nem kis tett, hogy meglepetésre éppen a magyar válogatott szakította meg ezt a pazar sorozatot bátor futballjával.
Bátorság – ez a szó minden egyes nyilatkozatban felbukkant a mérkőzés után. A léc ezt tekintve nem került túl magasra a korábbi őszi selejtezőkön, ám így is feltűnő volt, hogy mennyire nem tartanak a játékosok az Európa-bajnokság ezüstérmesétől, és csupán sajnálni tudjuk, hogy ezt ismét egy gyakorlatilag tét nélküli meccsen láthattuk. Maga Marco Rossi sem titkolta, hogy ez a világbajnoki részvétel is elúszott már, és bár tényleg örülhetünk, hogy a válogatott megmentette a becsületét, megmutatta, hogy az Eb-n nyújtott teljesítménye – ahol szintén nem volt vesztenivalója – nem pusztán a véletlen műve volt, az álmai beteljesülésétől nagyon messze került, a csoport harmadik helyéhez is kisebb csoda kellene.
Ez azután különösen csalódást keltő, hogy a csapatot a harmadik kalapból sorsolták ki a csoportba, ehhez képest egy helyet mindenféleképpen visszaesett. Ha pedig azt vesszük, hogy az előző selejtezősorozatot, amely a 2020-as idén megrendezett Európa-bajnokságra kvalifikált, szintén a negyedik helyen zártuk, akkor maradtunk a helyünkön, ami ugyancsak nem szívderítő. Az Eb-re végül a Nemzetek Ligáján keresztül jutottunk ki, most hasonló vigaszágra nem számíthatunk, a pótselejtezőt jelentő második hely megszerzése pedig a labdarúgás történetének legnagyobb szenzációja lenne: az kellene hozzá, hogy Andorra legyőzze Lengyelországot, majd Albániát is, mi pedig a San Marino és a Lengyelország elleni sikerrel megfordítsuk a lengyelekkel szembeni, tizenhat gólos gólkülönbségbeli lemaradást.
Sokan talán tényleg elhitték a kontinenstorna alapján, hogy a magyar csapat egy szintre került a franciákkal vagy a németekkel, diadalmenetet vártak a szeptemberi és az októberi selejtezőkön, és ez túl nagy terhet rakott a válogatottra. Az is sokadszorra bizonyosodott be, hogy a nálunk erősebbek ellen jobban tudunk helytállni, hiszen az kevesebb kreativitást és kisebb technikai felkészültséget igényel, de úgy is mondhatnánk, a velünk egy vagy alacsonyabb szinten álló csapatok ellen az eredményesség több futballtudást követel meg, mi pedig ezen szoktunk elbukni. Magyarország nincs Európa legjobb tizenhárom futballválogatottja között, azaz bravúrnak számított volna a kijutás a katari világbajnokságra, ám nyilván annál többre számítottunk, mint hogy három fordulóval a selejtezők vége előtt már kimondjuk: esély sem maradt erre a bravúrra.
És itt visszakanyarodhatunk Marco Rossihoz, aki az albánoktól elszenvedett vereség után ezt mondta: „A borász is abból a szőlőből tud bort csinálni, amit leszüretelt. Az eredmény az edző felelőssége, de azt is figyelembe kell venni, hogy mivel rendelkezik.” Igaza van, valóban érthetetlen, hogy egy évtizede a régiónkhoz viszonyítva páratlanul kedvezőek a körülmények a magyar futballban, a rendszer mégsem kínálja folyamatosan a topligák szintjét megütő labdarúgókat. A Bundesliga öt magyar válogatottja közül csak Sallai Roland ennek a rendszernek a „terméke”, Gulácsi Péter, Szoboszlai Dominik és Szalai Ádám kevés ideig pallérozódott a hazai közegben, Willi Orbán pedig egyetlen percet sem, az olasz, a spanyol és az angol élvonalban pedig szóba sem kerül magyar játékos szerződtetése, ellentétben az albánokkal vagy a lengyelekkel – a csoportunk állása ezt is igen híven tükrözi. Ma már látni kell: csak azok a válogatottak számíthatnak tartósan eredményes szereplésre, amelyeknek a játékosai zömmel az említett bajnokságokban és a Bajnokok Ligájában edződnek hétről hétre. A magyar labdarúgás jelenleg arra sem képes, hogy az Európa-ligában az ő játékosaira építve játszhasson egy klubcsapata, ez a Ferencvárosnak is csak légiósokra támaszkodva sikerül.
Ugyanakkor Marco Rossitól furcsa ezt hallani, hiszen ő nem szövetségi kapitányként csöppent a mi futballvilágunkba, 2012 óta dolgozik Magyarországon, és amikor 2018-ban aláírta az első szerződését az MLSZ-szel, tudnia kellett, hogy milyen a szüret, és mivel rendelkezik. Arról nem is szólva, hogy a játékosok aligha hallják repesve éppen tőle, hogy ők bizony a gyenge szüret kategóriájába tartoznak. Ezzel együtt az olasz szakember többször is megmutatta, képes összerántani a csapatot, a wales-i fájó kudarc után is túljutott az elkeseredettségén, és ha most távozna, attól még az alapvető gondok maradnának velünk. Legfeljebb annyit érnénk el, hogy a mexikói világbajnokság óta eltelt harmincöt évben a huszonnegyedik kapitányt kellene megbízni: hátha neki sikerül.
Világbajnoki selejtező, I csoport, 8. forduló: Anglia–Magyarország 1-1 (1-1), Wembley-stadion, 69 380 néző, jv.: Alejandro Hernández Hernández (spanyol). Gólszerző: Stones (37.), illetve Sallai (11-esből 22.); Albánia–Lengyelország 0-1 (0-0); San Marino–Andorra 0-3 (0-1).
A csoport állása: 1. Anglia 20 pont, 2. Lengyelország 17, 3. Albánia 15, 4. Magyarország 11, 5. Andorra 6, 6. San Marino 0.
