Úgy kezdődött, ahogy reméltük. Szilágyi Áron a megnyitóünnepséget követő első versenynapon rögtön aranyérmet szerzett. A sikere az ő egyedi klasszisán felül is érdekes tanulságokkal szolgált. Nevezetesen a játékok ellentmondásos Covid-intézkedéseivel kapcsolatosan. Szerencsére fél év múltán is már-már feledésbe merülő részlet, hogy az olimpiát zárt kapuk mögött, szurkolók nélkül, továbbá a sportolókra és minden résztvevőre, így az újságírókra is kötelező speciális buborékban bonyolították le. A rendelkezések egyike volt, hogy az érvényes akkreditáción felül az eseményekre legalább huszonnégy órával korábban külön jelentkezni kellett egy online felületen. (Az úszó- és az atlétikai viadalokra pedig még jegyet is kellett igényelni.) Mivel a repülőjáratok többszöri törlése és átszervezése miatt olyan gépre fértem fel, amely a megnyitóünnepség kezdetekor landolt Tokióban, a másnapi vívásra értelemszerűen nem regisztrálhattam. Az átállás okozta akklimatizációs nehézségek, a helyismeret hiánya miatti feszültség és az izgalom hatására csupán néhány órát tudtam aludni, s persze egyből Szilágyi Áron szereplését követtem – akkor még csak a távolból, a tévé-, illetve az internetes közvetítésen keresztül. Növekvő bizakodással, egyben aggodalommal figyeltem, ahogy sorra kaszabolja le az ellenfeleit. Miután bejutott a négyes döntőbe, nem is lehetett kérdéses, hogy ott a helyem az esti programban. De hogy fogok bejutni? – tépelődtem. Mindenesetre felszálltam a Makuhari-csarnokhoz vezető buszra, bízva a jó szerencsében és – miért is tagadnám – a közép-európai gyökerű problémamegoldó képességben. Midőn leszálltunk a buszról, az azúrkék megkülönböztetőt viselő önkéntesek egyből elkezdtek csipogni, mindenkinek a nevét és az akkreditációját kérve és ellenőrizve. Amikor lankadt a figyelmük, egy szolid sasszéval arrébb léptem, s már túl is jutottam beléptetésen. Lelkiismeret-furdalásomat enyhítette a felfedezés, hogy volt egy másik beléptetési pont a csarnokba, ahol viszont később sem tartottak igényt az előzetes regisztráció bemutatására.
A Tokióban töltött napok során mind jobban meggyőződhettem arról, hogy a japánok roppant fegyelmezettek és udvariasak, de a leleményesség nem az erősségük. Igen, akadtak – magyarok is –, akik megszegték a biztonsági előírásokat, s akiket így rajtakaptak, azokat egytől egyik a telefonjuk buktatta le. Ha valaki ugyanis a kötelezően előírt tizennégy napos buborékkarantén letöltése előtt elhagyta az előírt helyszíneket és útvonalakat, azt bizony rögvest kiszúrták a nyomkövető applikáció segítségével. Egyébként a japánok – ha nem is voltak minden tekintetben a helyzet magaslatán – becsületesen, tisztességesen oldották meg a szervezés nehézségeit.
A személyes kitérő után vissza Szilágyi Áronhoz. Elkoptatott kifejezés, de a magyar kiválóság valóban sporttörténelmet írt Tokióban. Egymást követő három olimpián győzött, erre a bravúrra vívásban a férfik között korábban senki sem volt képes. Más megközelítésben ugyanabban a versenyszámban a magyarok közül korábban egyéniben csupán Papp László és Egerszegi Krisztina triplázott – ugye, szükségtelen a sportág és az évszámok közlése… Szilágyi Áron már a diadal pillanatában úgy nyilatkozott, folytatja a pályafutását – ami ma már tény, hiszen pástra állt a decemberi országos bajnokságon. Meglehet tehát akár a negyedik arany is. Az egyetemes sporttörténetben csupán hat olyan klasszis akad, aki zsinórban négy olimpián győzött ugyanabban a szakágban. Szilágyi Áron a dán Paul Elvstrøm (vitorlázás, finndingi), három amerikai, Al Oerter (atlétika, diszkoszvetés), Carl Lewis (atlétika, távolugrás), Michael Phelps (úszás, 200 m vegyes), a japán Kaori Icho (női birkózás) és a kubai Mijain López (birkózás, kötöttfogás, nehézsúly) kivételezett társaságába kerülhet. S a párizsi játékokig talán a még hiányzó érmét is pótolhatja, egyéni világbajnoki címet ugyanis még nem szerzett. A tokiói mámor pillanatában még az erre vonatkozó kérdést is türelmesen fogadta. Bármit is tartogasson a jövő, Szilágyi Áron már a kitüntető cím nélkül is a sport halhatatlanjai közé emelkedett.
Az olimpia előtt erősen bíztunk benne, hogy Tokióban a második nap is a miénk lesz, ám a helyszínen már szombat este éreztük, hogy a vasárnap derű helyett akár borút is hozhat. Igen, Hosszú Katinkáról van szó. Rio de Janeiro háromszoros bajnoka ugyanis csupán a hetedik idővel jutott be a 400 méteres vegyes úszás döntőjébe, s úszásban olyan bravúrt, mint Czene Attilától a barcelonai olimpián, százévenként jó, ha egyszer láthatunk. Hosszú Katinka is kísérletet tett rá, bekezdett, de nem bírta a végét, s csupán ötödikként csapott célba. Mivel előre lehetett tudni, hogy ez a legerősebb versenyszáma, titkon se nagyon bízhattunk a jobb folytatásban. Kétszáz vegyesen végül hetedik lett, száz háton az elődöntőbe sem jutott be, ráadásul megismételte a vitatható riói húzást: a kétszáz pillangótól az előfutamok előtt visszalépett.
Tokiói szereplése végeztével Hosszú Katinka emberien, emelt fővel beszélt a kudarcáról, s úgy fogalmazott, így nem fejezheti be. Csak remélhetjük, nem a novemberi rövid pályás Európa-bajnokságra gondolt akkor a búcsú eseményeként, ahol az ott szerzett bronzéremre azért nehéz lenne kárpótlásként tekinteni. Persze csak az vessen követ a kiváló úszóra, aki háromszoros olimpiai és kilencszeres világbajnokként, világcsúcstartóként harminckét évesen ne nézne más kihívások elé az életben. Egerszegi Krisztina például csupán huszonkét éves volt, amikor felhagyott az úszással.
A Jojogi-uszoda szerencsére így sem maradt magyar sikerek nélkül. Milák Kristófnak hála. Aki persze Tokióban sem hazudtolta meg magát. Olyan visszafogott ünneplést magyar bajnoktól, mint tőle, legutóbb talán Csipes Ferenctől láthattunk. Csipes azért nem tudott felhőtlenül örülni a kajak négyes győzelmének 1988-ban Szöulban, mert két és fél órával korábban egyesben esélyesként leszerepelt, feladta a versenyt. Milák Kristóf elégedetlenségének az elmaradt világcsúcs volt a forrása, merthogy „csak” olimpiai aranyérmes lett. A kurtára sikeredett bemelegítés, az elszakadt úszónadrág története immár a magyar sport egyik anekdotakincse. Persze kincs az arany – és az ezüst – is, amit Milák Kristóf szerencsére gyorsan megtanult értékelni. Szilágyi Áronhoz hasonlóan ő is bearanyozhatja majd a párizsi napjainkat is. Kívánjuk a rendkívüli képességekkel megáldott úszónak, hogy a kikerülhetetlen rivaldafény és az edzőváltás se térítse le az útjáról, a négyes pályáról…
Milák Kristóf tündökölt, a magyar úszócsapat tokiói szereplésére visszatekintve viszont még ma is lehet hiányérzetünk. Érem több nem is akadt, igaz, negyedik hely viszont három is, Kapás Boglárka (200 pillangó), Verrasztó Dávid (400 vegyes) és Kenderesi Tamás (200 pillangó) egyaránt kevéssel maradt le a bronzról. Szerencsére a nyílt vízi szakágban az ezüstérmes Rasovszky Kristóf és a negyedik Olasz Anna javította az összképet.
Kajak-kenusaink, ahogy azt már megszokhattuk az elmúlt évtizedekben, Tokióban sem tévesztettek ütemet. Pedig a kivételes lehetőséggel – egyesben és kettesben nemzetenként két egység indult – még nem is éltek maradéktalanul. Elsősorban női kajakosainktól vártunk tarolást, ám 500-on egyesben Kozák Danuta, kettesben pedig a Csipes Tamara, Medveczky Erika duó maradt le a dobogóról. Szerencsére akadt más, aki felállhatott rá, szólóban Csipes második lett, párosban Kozák és Bodonyi Dóra pedig harmadik, majd a négyes Kozák, Csipes, Kárász Anna, Bodonyi összetételben bearanyozta a hölgyek szereplését. Kozák Danuta pályafutása hatodik aranyérmét szerezte, amivel – Keleti Ágnest és Egerszegi Krisztinát elhagyva – immár ő a legeredményesebb magyar női sportoló. S még ő sem ért az útja végére. Bejelentette, ott szeretne lenni Párizsban is, s hasonlóan nyilatkoztak a társai is, ami garancia a sikertörténet folytatására.
Már nem csupán a hölgyeken múlik a sportág eredményessége. Hesz Mihály 1968-as győzelme után ismét magyar bajnoka van a királyinak mondott kajak egyes 1000 méteres számnak, mi több, kettős magyar győzelemnek örülhettünk a japán fővárosban, hiszen Kopasz Bálint mögött Varga Ádám végzett másodikként. Kopasz Bálint is hosszú évekre a magyar sport állócsillaga lehet, a tehetség mellett belőle nem hiányzik az az állhatatosság sem, ami híres elődeit jellemezte. A hölgyek – ha mondhatunk egyáltalán ilyet aranyérem birtokában – visszafogottabb szereplését egy meglepetésarany ellensúlyozta. Tótka Sándor 200 méteren aratott diadalának is érdekes története van. Ha a négyes, amelynek tagjaként és érdekében ő is alárendelte a felkészülését, nem feneklik meg két hónappal a játékok előtt, talán ő sem hiszi el, hogy sprinttávon esélye lehet győzni. Elhitte, megcsinálta, ember valószínűleg még nem rajtolt olyan gyorsan kajakkal, mint ő Tokióban, s az ereje pont addig tartott ki, ameddig kellett: a célig. Persze Tótka Sándor sem teszi le a lapátot, igaz, a sportág olimpiai programjának minden észszerűséget nélkülöző, követhetetlen átalakítása új kihívás elé állítja. Rióban 200 méteren még kettesben is írtak ki versenyt, Párizsban már egyesben sem fognak. Férfi kajakban csupán három szám (K–1 1000, K–2 és K–4 500) marad a műsorban, a hazai harc élesebb lesz, mint valaha.
Hatodik aranyérmünket – persze nem időrendben – Lőrincz Tamás szerezte Tokióban kötöttfogású birkózásban. Talán nem élete legjobb formájában, így a győzelme a szív és a rutin diadal. És persze a testvéri szereteté. Lőrincz Tamás nem győzött köszönetet mondani Viktor öccsének, aki a kudarcos riói szereplés után tartotta benne a lelket. Akkor ő vissza akart vonulni, de a fivére nem hagyta, biztatta, a sorsnak muszáj igazságot szolgáltatnia. Így történt. Kettejük egymásba fonódó menetelése a játékok egyik nagy története, s felemelő érzés volt látni, hogy Viktor nem szomorkodott az ezüst miatt – örült neki, talán azért is, mert Tamás aranyát kicsit a magáénak is érezte. Lőrincz Tamás Tokióban még úgy nyilatkozott, ez volt a pályafutása utolsó versenye. Később megingott; annál nagyobb tévedése ne legyen az életben, ha történetesen mégis folytatja a pályafutását.
A tokiói olimpia a hat aranyon felül azért is szívet melengető emlék, mert végre eljutottunk oda, amit már régóta emlegetünk: megtanultunk örülni az ezüst- és bronzérmeknek is. S nemcsak mi, szurkolók, hanem maguk a sportolók is. Talán csak a párbajtőr egyéniben második Siklósi Gergely, valamint a K–2 500-on harmadik Bodonyi Dóra és Kozák Danuta volt csalódott, de ők is csak átmenetileg. Siklósi még Tokióban helyére tette magában az olimpiai ezüstöt, Kozáknak és Bodonyinak pedig – ahogy már írtuk – a négyessel szerzett arany feledtette a csalódásként értékelt harmadik helyet.
Boldog ezüstérmes volt a még nem említett vitorlázó Berecz Zsombor, és örült a bronznak a cselgáncsozó Tóth Krisztián, a karatézó Hárspataki Gábor, az öttusázó Kovács Sarolta, valamint a kardcsapat, továbbá mindkét vízilabda-válogatott valamennyi tagja. Éppen ezért nem kevesellhetjük a hat aranyat. Helyesebb úgy fogalmazni, hogy húsz érmünkből hat is a legfényesebb közül került ki.
A tengernyi előzetes adminisztrációs tehertől kissé törődötten, szorongva keltem útra Japánba, utólag azonban természetesen csakis azt mondhatom, nagy kár, sőt hiba lett volna lemaradni róla. Idővel megszerettük Tokiót. A 2021-ben rendezett 2020-as nyári játékokon (brr…) folytatódtak a magyar sport dicső hagyományai. S az egyéves halasztás immár előnyünkre válhat, hiszen a következő olimpiáig csupán három – helyesebben két és fél – évet kell várnunk.
Borítókép: Szilágyi Áron történelmet írt Tokióban (Fotó: Mirkó István)
