– A döntőben az első métertől kezdve az utolsóig vezetett. Mit érzékelt abból, hogy mi zajlik ön mögött a futamban?
– Az volt a taktika, hogy az élre állok és végig ott is maradok. Éreztem, hogy az orosz versenyző lerajtolja a kazahot, éreztem mögöttem a sebességét, viszont tudtam, hogy ha mögém is kerül, akkor sem fog megelőzni. Egy viszonylag fiatal versenyzőről van szó, tudtam, hogy ő az ezüst- vagy a bronzéremnek is nagyon örülne, éppen ezért nem csinál semmilyen butaságot.
Próbáltam az első két kört kicsit tempósabban meghúzni, a futam második felében pedig védekezni.
– Az mennyire volt megnyugtató érzés, hogy a legjobb kínai és dél-koreai versenyző sem jutott be a döntőbe?
– Az elődöntő velük lehetett volna a döntő is, de előtte láttam, hogy ők most nem olyan gyorsak és stabilak, mint én. Láttam, hogy most nincsenek formában, így amikor odaálltam velük együtt az elődöntőhöz, akkor sem aggódtam. Biztos voltam benne, hogy futamgyőztesként jutok be a döntőbe.
– Leülepedett már önben az egyéni olimpiai bajnoki címe?
– Próbálom feldolgozni, hogy ez egy csodálatos eredmény. Amikor beértem a célba, valóban nem sok reakcióm volt, és nem is tudom, ilyenkor mit szoktak érezni… Én úgy keltem fel, hogy tudtam, olimpiai bajnok leszek, és lehet, hogy ez vett el ebből az érzésből. A döntőhöz is úgy álltam oda, hogy ez biztosan meglesz, így nem izgultam. Már visszanéztem a futamokat, és mondhatni, hogy már-már félelmetesen higgadt, nyugodt voltam.
Láttam a versenytársaim arckifejezését, azt, hogy ők hogyan melegítettek; hát, páran be voltak parázva szerintem. Én egyáltalán nem, mert tisztában voltam azzal, hogy mire vagyok képes.
– Korábban előfordult már bármelyik világversenyén, hogy úgy ébredt, aranyérmes lesz?
– Igen, a 2021-es világbajnokságon, Dordrechtben, akkor is ugyanígy keltem fel, hogy tudtam, 500 méteren világbajnok leszek. Szóval, kicsit hasonló volt az érzés, de most annyiban mégis más volt, hogy ez az érzés most már előző este rám tört. Reggel már csak tudatosult bennem, hogy tényleg így lesz.
– Ezt megtartotta magának, vagy megosztotta a bátyjával, Liu Shaolin Sándorral, aki mégiscsak a vetélytársa volt?
– Ezt senkinek sem szoktam elmondani, magamban tartom. Csak a nap végén mondom el a többieknek, hogy ez bennem volt, és nem kellett volna izgulniuk. (Mosolyog – a szerk.)
– Este a szálláson mire jutottak, amikor ketten maradtak, hogyan zárták le a napot?
– Sanyi a pályán nagyon örült a győzelmemnek, este viszont már nem volt lehetőségünk beszélgetni. Mire végeztem az interjúkkal és a doppingvizsgálattal, majd hazaértem, már éjszaka volt, Sanyi akkor már a saját szobájában aludt.
Ma reggel beszéltünk egymással, és mondtam neki, hogy ez a közös sikerünk, ezt együtt értük el.
De mondhatom, hogy ez nem is csak a mi kettőnk sikere, hanem mindazoké, akik csak egy kicsit is hozzájárultak.
– A média mennyire szedte szét?
– A vegyes zóna elején a televíziós interjúk vannak, és legalább nyolc ország csatornájához kellett odaállnom: a hivatalos olimpiai csatorna, valamint az Eurosport és a magyarok mellett kérdeztek például a németek, az oroszok, a szlovénok, a kínaiak és a koreaiak is, utána az írott sajtóhoz mentem, itt is voltak kínai újságírók is.
– Ezek szerint ünneplés még nem is volt az olimpiai arany után?
– Még nem, de természetesen lesz majd egy nagyobb összejövetelünk.
– Korábban sokszor szóba került, hogy önnek és bátyjának is speciális lesz a kínai rendezésű olimpia édesapjuk szülőhazájában. Mennyire lett így?
– Teljesen más érzést ad, hogy mennyire szeretnek, milyen sokan szurkolnak itt nekünk. Ez egészen hihetetlen számokban mutatkozik meg.
A múlt héten kitettem egy fotót a kínai közösségi médiás oldalunkra egy kínai sportolóval, aki olimpiai bajnok lett, és pár nap alatt harmincmillióan nézték meg.
S most is rengetegen szurkoltak nekem a lelátókon.
– Most hogyan látja, hány olimpián indul még?
– Nehéz megmondani, hogy meddig bírja csinálni ezt az ember. Nagyon sok mindentől függ. Függ attól, hogy az ember mennyire fárad el fizikailag és lelkileg. Az biztos, hogy Shaolinnal Milánóig mindenképpen megyünk. Azt, hogy mi lesz négy év múlva, Milánó után, majd meglátjuk.
Borítókép: amikor az arany- és az ezüstérmes is örül (Forrás: Facebook/Magyarock – Olympic Team Hungary)
