– A döntőben az első métertől kezdve az utolsóig vezetett. Mit érzékelt abból, hogy mi zajlik ön mögött a futamban?
– Az volt a taktika, hogy az élre állok és végig ott is maradok. Éreztem, hogy az orosz versenyző lerajtolja a kazahot, éreztem mögöttem a sebességét, viszont tudtam, hogy ha mögém is kerül, akkor sem fog megelőzni. Egy viszonylag fiatal versenyzőről van szó, tudtam, hogy ő az ezüst- vagy a bronzéremnek is nagyon örülne, éppen ezért nem csinál semmilyen butaságot.
Próbáltam az első két kört kicsit tempósabban meghúzni, a futam második felében pedig védekezni.
– Az mennyire volt megnyugtató érzés, hogy a legjobb kínai és dél-koreai versenyző sem jutott be a döntőbe?
– Az elődöntő velük lehetett volna a döntő is, de előtte láttam, hogy ők most nem olyan gyorsak és stabilak, mint én. Láttam, hogy most nincsenek formában, így amikor odaálltam velük együtt az elődöntőhöz, akkor sem aggódtam. Biztos voltam benne, hogy futamgyőztesként jutok be a döntőbe.
– Leülepedett már önben az egyéni olimpiai bajnoki címe?
– Próbálom feldolgozni, hogy ez egy csodálatos eredmény. Amikor beértem a célba, valóban nem sok reakcióm volt, és nem is tudom, ilyenkor mit szoktak érezni… Én úgy keltem fel, hogy tudtam, olimpiai bajnok leszek, és lehet, hogy ez vett el ebből az érzésből. A döntőhöz is úgy álltam oda, hogy ez biztosan meglesz, így nem izgultam. Már visszanéztem a futamokat, és mondhatni, hogy már-már félelmetesen higgadt, nyugodt voltam.
Láttam a versenytársaim arckifejezését, azt, hogy ők hogyan melegítettek; hát, páran be voltak parázva szerintem. Én egyáltalán nem, mert tisztában voltam azzal, hogy mire vagyok képes.
– Korábban előfordult már bármelyik világversenyén, hogy úgy ébredt, aranyérmes lesz?
– Igen, a 2021-es világbajnokságon, Dordrechtben, akkor is ugyanígy keltem fel, hogy tudtam, 500 méteren világbajnok leszek. Szóval, kicsit hasonló volt az érzés, de most annyiban mégis más volt, hogy ez az érzés most már előző este rám tört. Reggel már csak tudatosult bennem, hogy tényleg így lesz.
