Miközben a pirosba öltözött Köln-szurkolók Székesfehérvár belvárosában, az Országalmánál hangoltak a meccsre kora délután, a hazai szurkolók fekete pólós tagjai (avagy a B-közép) békésen söröztek egy közeli mellékutcában.
Biztonságban voltak a fehérvári drukkerek, nagyjából mindegyikükre jutott egy rohamrendőr.
A hazai szurkolók persze nem itt és ekkor gyülekeztek, hanem csak később az Alba Plázánál, s onnan vonultak a stadionhoz, néhányuk azonban kíváncsi volt a kölniekre, de esélyük sem volt a közelükbe férkőzni. Már csak azért sem, mert a németeket kisvártatva eltüntette a rendőrség, és különjáratos szurkolói buszokkal szállították őket közvetlenül a vendégszektor bejáratához.
Egyébként az előzetes rémhírek, miszerint tízezer kölni érkezik Fehérvárra, nem bizonyultak igaznak, ránézésre sem volt ilyen nagy a kölni tömeg. Aztán hozzácsapódtunk egy társasághoz, amelynek tagjai kő-papír-ollóval választották ki, hogy melyikük mondjon néhány szót a magyar sajtónak. Egy göndör, harmincas férfira esett a választás, akinek a leheletén érződött, hogy nem abban a pillanatban kezdte az alapozást, de kedvesen válaszolt a kérdéseinkre.
– Az összes szurkoló együtt jött, szervezetten. Háromezer jegyet kaptunk, ezenfelül talán még ötszázan érkezhettek jegy nélkül, tehát úgy háromezer-ötszázan lehetünk. Nagyon sok tagunk van, Németországban az ötödik legnagyobb szurkolói közösség a miénk, általános, hogy a külföldi meccsekre is ilyen sokan kísérjük el a csapatot. Siófokon kezdtünk, fürödtünk a Balatonban, utána jöttünk Székesfehérvárra – mondta Leonard, akinek külön dicséret jár, amiért minden hátráltató tényező ellenére nagyjából tényleg kimondta a magyar város nevét.
– Egyértelműen jobb eredményre számítok, mint az első meccsen, mert akkor a kiállítás miatt nehéz dolgunk volt – tért rá a várakozásaira Leonard. – Azt kell, hogy mondjam: bocsánat, magyarok, de azért jöttünk, hogy összetörjük az álmaitokat.
Miután az Országalmánál már csak üres sörösdobozok és az azokat Bermuda-háromszögként eltüntető fekete szemeteszsákok maradtak, letelepedtünk a vendégszektorhoz vezető, lezárt útszakaszon, ahol sorra érkeztek a kölniekkel tömött buszok. Odaléptünk egy középkorú férfihoz, aki a lányával érkezett a mérkőzésre, természetesen mindketten Köln-mezben várakoztak egy későbbi busszal érkező társaikra. Manuel, az apa az időjárásról beszélt, amikor a várakozásairól kérdeztük. – Milyen szép idő van itt – vetette oda mosolyogva, de aztán csak megnyílt. – Nehéz meccs lesz. Lőnünk kell egy gólt, aztán majd meglátjuk. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat – tette hozzá.
Megkérdeztük, hogy meglepte-e őket a Fehérvár az első meccsen. A válasz: nem, de ezzel nem a magyar csapatot dicsérte. – Nem mondanám, hogy meglepetést okozott az ellenfél, mert az első húsz perc a miénk volt, minden úgy volt, ahogy vártuk. Aztán a piros lap változtatott meg mindent.
– Mi, Köln-szurkolók hozzászoktunk a szenvedéshez – kapcsolódott be a párbeszédbe a lány is.
Való igaz, a német csapat sokszor ingázott az első és a másodosztály között, tehát a drukkerek meg vannak edződve, de azt mindketten hangsúlyozták, hogy remélik, az európai kalandjuk nem ma este ér véget.
Gyors közvélemény-kutatást is tartottunk, hogy ki a legismertebb magyar a Bundesligában, de segítség nélkül sem sem neve nem ugrott be a kölnieknek, akik csak egyvalakit tudtak maguktól megnevezni: Dárdai Pált.
– Jó edző, de sajnos már nincs a Herthánál. Természetesen nem lenne rossz, ha a Köln edzője lenne, de elég sok jó edző van Németországban, úgyhogy nem könnyű kispadhoz jutni a Bundesligában – ezt még Leonard mondta, de a többiek is egyetértettek.
S persze arra is emlékeztek, hogy egy Dárdai lőtt gólt a csapatuknak az első meccsen.
Nem bánnánk, ha most még jobban megjegyeznék maguknak legalább ezt az egy magyar nevet.
Borítókép: Köln-drukkerek Székesfehérváron (Fotó: Mirkó István)
