Alireza Beiranvand egy nomád család fiúgyermekeként született a loresztáni Szarabiaszban. Ő volt a legidősebb, ráadásul fiú a gyerekek közül, s ahogy az a családjában generációról generációra általános volt évszázadok óta, ő is már egészen kis gyerekként dolgozott, segített a pásztorkodásban, a juhok legeltetésében. Szabad idejében azonban mindig focizott a barátaival és egy helyi játékot játszott, aminek Dal Paran a neve, s ami később komoly jelentőséggel bírt a pályafutásában. A The Guardian még a 2018-as világbajnokság alatt írta meg az iráni kapus történetét.
Amikor a család megállapodott Szarabiasz városában, Alireza Beiranvand lejárt a helyi kölyökcsapat edzéseire. Tizenkét éves volt ekkor. Csatárt játszott, ám az egyik alkalommal, amikor a csapat kapusa megsérült, beállt a kapuba, helyesebben a leszúrt két bot közé, és egyből parádés védésekkel bizonyította, hogy kapusnak született.
Az édesapja széttépte a mezét és a kesztyűjét
Az édesapja azonban másként gondolta. Ellenezte a fia hóbortját, s mivel szavakkal nem tudta meggyőzni a fiát, drasztikus megoldáshoz folyamodott: széttépte Alireza mezét és kapuskesztyűjét. Bárcsak ne tette volna. Alirezát ez sem tántorította el a tervétől, hát puszta kézzel védett. Majd súlyos elhatározásra jutott, elszökött otthonról, s Teheránba utazott, hogy megvalósítsa az álmát.
Már útközben, a buszon rámosolygott a szerencse. Találkozott Hosszein Feizzel, az egyik fővárosi csapat edzőjével. Feiz ajánlatot tett neki: durván tízezer forintnak megfelelő összeg fejében lejárhat a csapatához edzeni.
Alirezának persze nem volt pénze. Így hát napokig hajléktalanként tengődött az Azadi-torony környékén, s napközben lejárt edzeni az egyik klubhoz, ahol próbajátékon vehetett részt.
Az egyik este egy fiatal eladó megszánta és szobát kínált Beiranvandnak az otthonában, amit a kapus elfogadott, ám útközben meggondolta magát, és visszament a klubba.
Találkozás az iráni legendával, Ali Daei-jal
– A bejárat előtt aludtam éjszakánként, és amikor reggel felkeltem, észrevettem az érméket, amelyekkel az emberek megszántak. Azt hitték, hogy koldus vagyok… Hosszú idő óta először akkor reggeliztem bőségesen – elevenítette fel az esetet később.
Végül Feiz mégis belement abba, hogy pénz nélkül is lehetőséget ad Beiranvandnak. A kapus két hétig maradhatott az egyik csapattársa házában, majd egy ruhagyárban kezdett dolgozni, s éjszakánként ott is aludhatott. A következő munkahelye egy autómosó volt, ahol a magassága miatt a terepjárók tisztítását bízták rá. Az egyik nap különös helyzetbe került. Az iráni legenda, a Bayern Münchenben is megfordult Ali Daei hajtott be a mosóba, kollégái pedig arra biztatták Beiranvandot, hogy beszéljen az egykori kiválósággal, hátha segítene neki. Alireza nem fogadta meg a tanácsukat.
– Tudtam, hogy ha beszélek Daei-jal, biztosan segített volna nekem, de szégyelltem visszaélni a jóindulatával. Önállóan akartam boldogulni – indokolta a döntését.
Nem sokkal ezután összeismerkedett a Naft-e-Tehran nevű csapat edzőjével, aki lehetőséget adott neki. Átmenetileg beköltözhetett a klub imaszobájába, idővel persze közölték vele, máshol keressen szállást. Egy pizzériában vállalt munkát, hogy megkeresse a szállásra valót. Itt is furcsa szituációba keveredett. Az edzője, aki mit sem tudott Beiranvand munkájáról, eljött pizzát venni. A kapus kerülni akarta a találkozást, de a tulajdonos kényszerítette, hogy szolgálja ki az edzőt. Beiranvand néhány nap múlva ismét továbbállt, s utcaseprőként kezdett dolgozni, amitől rendszeresen elfáradt.
Már-már feladta, amikor rámosolygott a szerencse
A baj nem járt egyedül, a Naft menesztette, mert titokban egy másik csapatnál edzett, ráadásul meg is sérült. A Homa nevű csapathoz került, de ott sem kecsegtették szerződéssel. Alireza Beiranvand már-már kezdett letenni az álmáról, amikor a Naft váratlanul ajánlatot tett neki: amennyiben még nem írt alá máshova, akkor a 23 éven aluliak csapatában lehetőséget kap.
