– Kevés hír érkezett önről, amióta 2017-ben visszavonult. Mivel foglalkozik jelenleg?
– Miután befejeztem a játékot, volt klubom, a Strömsgodset utánpótlásában dolgoztam, és a párommal, Melissával együtt egy lánycsapatnál edzősködtem, Norvégiában elvégeztem az UEFA A licences tanfolyamot, és a Pro Licence is tervben van. Ezzel párhuzamosan egy középiskolában is tanítottam Tönsbergben, ahol lakunk. Ezt a munkát tavaly májusig végezhettem papír nélkül, de a tanári tanulmányaimat már 2020-ban elkezdtem, és ha minden jól megy, jövő nyáron diplomázom. A következő tanévtől szeretnék újra tanítani, elsődlegesen középiskolában, de az általános iskola is szóba jöhet, meglátjuk, milyen lehetőségeim lesznek.
– Hogyan taníthatott képesítés nélkül, és milyen területen lesz önből tanár?
– Helyettesítő tanár voltam, ami mellett futballt oktattam az iskolában. Volt játékosként ismertek, és emiatt kaphattam munkát, de az igazgató három év után mondta, hogy szükség lenne a papírra, ezért is kezdtem tanulni. Magyarországon a testnevelőtanár fedné le a legjobban a szakomat, de Norvégiában bővebb területről van szó. Itt a természetjárás fontos része az iskolák mindennapjainak, az intézmények kihasználják, hogy az ország tele van hegyekkel, vizekkel, gyönyörű tájakkal. Tudni kell, milyen hófajták vannak, hogyan lehet védekezni a hideg ellen a gyorsan változó időjárási körülmények között, egyáltalán milyen veszélyek leselkednek a természetben vagy hogy kell felhúzni biztonságos sátrat.
– Mintha Bear Grylls norvég kiadásának készülne?
– Extrém összevetés, de végülis igen, valami ahhoz hasonló hangulatot lehet elképzelni, mint amit ő bemutatott.
– Mennyire nagy Norvégiában a tanárok megbecsültsége, hogy egy volt élvonalbeli gólkirálynak is vonzó pályát jelent? Kérdem ezt úgy is, hogy itthon fontos téma, hogyan lehetne javítani a tanárok helyzetén.
– Norvégiában is voltak tanársztrájkok a közelmúltban, itt főleg a nyugdíjjárulék mértékével nem voltak elégedettek. Nem tudom és szerintem nem is szabad Norvégiával összehasonlítani a magyar viszonyokat. Azt azért elmondhatom, mert az elmúlt három évben a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy a tanároknak fontosabb szerepük van a társadalomban, mint azt az emberek gondolnák. Nem csak annyi a feladatuk, hogy kinyitják a könyvet és leadják a leckét, ennél sokkal összetettebb munkát végeznek, amiért megérdemlik a megbecsülést.
– Tíz éve volt egy nagy port kavart nyilatkozata Norvégiában, amelyben azt mondta, hogy inkább norvég, mint magyar. Így igaz?
– Furcsán csapódott le ez akkoriban. Volt egy csapattársam a norvég válogatottban, aki a magyarok elleni meccsre készült, és arról beszéltem, hogy szurkolok neki. Ettől függetlenül mindig is magyar voltam és magyar leszek, de az is tény, hogy immáron húsz éve élek Norvégiában, beilleszkedtem az itteni társadalomba, a feleségem norvég, sok mindent átvettem a norvég gondolkodásmódból, ami merőben más, mint a magyar.
Számomra az identitás nem vagy-vagy kérdés: magyar és norvég is vagyok, mindkét állampolgárságomat büszkén viselem.
– A gyerekek tanulnak magyarul?
– A kétéves lányunkhoz én kizárólag magyarul szólok otthon, szépen meg érti is a nyelvet, bár még norvégul válaszol, de ha nagyobb lesz, hozzá kell szoknia, hogy velem magyarul beszéljen. A második gyermekünk születését január végére várjuk, és nála is hasonlóan tervezzük a nyelvtanulást.
– Itthon egy kétméteres erőcsatár képe ugrik be önről, aki elsősorban a fejjátéka miatt lehetett válogatott. Stimmel a jellemzés?
– Valójában csak 198 centi vagyok… Én angol szakkifejezéssel élve tipikus target man voltam, beleillettem a 4-3-3-as rendszerbe, amelyben két gyors szélső futballozott mellettem, akik a beadásaikkal engem kerestek a kapu előtt. Ehhez kellett a jó fejjáték, meg a testi erő, Norvégiában is ilyen csatárnak könyveltek el. Érdekes, hogy szereztem több mint kétszáz gólt a pályafutásom alatt, de ezeknek csak kb. a negyven százaléka születhetett fejesből, tehát azért lábbal sem csak botladoztam a labdában.
– Úgy tudom, gyerekként Salgótarjánban kézilabdázott is. Az ön alkatával miért futballista lett mégis?
– Ha a magasságomból és az ahhoz társuló 103-104 kilómból indulunk ki, akkor tényleg tökéletes kézilabdázó adottságaim vannak, de igazság szerint 13 éves koromig csak 160 centi voltam. A kézilabda mellett tornáztam és atletizáltam is, a focit pedig nagyon későn, 14 évesen kezdtem el. Épp akkor, a nyolcadikból való ballagás és a középiskola megkezdése közötti nyáron nyúltam rengeteget.
– Innen nézve szinte hihetetlen, hogy mindössze néhány évvel később, 1996-ban már bemutatkozott az NB I-ben az Újpest színeiben.
– Igen, 18 éves voltam. Garami József volt az edző, ő szúrt ki Salgótarjánban, mindenképpen szeretett volna leigazolni. Először a tartalékcsapattal készültem, elég jól ment a játék, így már 1996-ban bemutatkozhattam egy Győr elleni meccsen. Azon a nyáron edzőváltás volt, Garami helyére a Nagy László, Várhidi Péter páros érkezett, akiktől csak néhány mérkőzést kaptam, túl sok lehetőséget nem. Nincs ezzel gond, minden edzőnek megvan a saját elképzelése, ők más típusú csatárokban bíztak.
– Több meccsen játszott a válogatottban, mint az NB I-ben, mindössze ötször lépett pályára a magyar élvonalban. Hogyan került Finnországba 1999-ben?
– Az FC Lahti épp Budapesten edzőtáborozott, hozzám hasonló csatárt keresett, és meghívott a Népligetbe próbajátékra. Megfeleltem, leigazoltak, három és fél évig Finnországban maradtam. Sok mindent tanultam, mindenekelőtt angolul, aztán finnül, persze a körülmények mások voltak, mint itthon, hozzá kellett szokni a hideghez, de a foci mindenhol ugyanaz, tizenegy játszik tizenegy ellen, és több gólt kell rúgni. Ez utóbbi nekem jól ment, egy év után szerződtetett a helyi topcsapat, a Haka színeiben finn bajnok és kupagyőztes lettem, BL-selejtezőn játszottam.
– Aztán 2002-ben Norvégiába igazolt – a másodosztályba.
– Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy szintet lépjek, és bár a Tromsö valóban a másodosztályban szerepelt, már féltávnál voltunk az idényben és a bajnokság első helyén állt, komoly eséllyel a feljutásra. Én is hozzátettem a magamét az évad második felében, 14 meccsen 14 gólt lőttem, segíteni tudtam a csapatnak a feljutás kiharcolásában.
– A legnagyobb eredményének azt tartják, hogy 2012-ben norvég gólkirály lett 14 találattal, immáron a Strömsgodset színeiben. Ezzel Kiprich József 1996-os ciprusi megkoronázása után ön lett az első magyar, aki külföldi élvonalbeli ligában gólkirályi címet szerzett.
– Nagy dolog volt, büszke voltam rá, főleg Kiprich után az első magyarként, de többre tartottam, hogy egy évvel később megszereztük a bajnoki címet. 2012-ben az egyéni siker ellenére is maximum csak 95 százalék volt az öröm szintje, mert a bajnokságban másodikok lettünk. A 2013-as aranyérem volt a csúcs, az egész város ünnepelt, hiszen 1970 óta először lett bajnok a Strömsgodset, és ez azóta sem sikerült újra.
– Előtte tett egy másfél éves kitérőt Belgiumban is. Harmincon túl, Norvégiában már befutott játékosként miért vállalta ezt a kihívást?
– Mert ez volt az utolsó esélyem arra, hogy próbára tegyem magam egy még komolyabb bajnokságban. 2010-ben igazolt le a Lierse, sajnos a körülmények nem voltak a legjobbak, tulajdonosi káosz uralkodott a klubnál, anyagi nehézségek voltak, jöttek-mentek a játékosok és az edzők is. Az érkezésem után egy héttel kirúgták az edzőt, aki kinézett magának, ennek ellenére megálltam a helyem, többnyire játszottam, gólokat is lőttem a belga bajnokságban, amely akkor nagyon erős volt.
Olyan későbbi sztárok ellen fociztam, mint Romelu Lukaku, Kevin De Bruyne, Axel Witsel és Thibaut Courtois.
– Ezek voltak a legjobb évei?
– Igen, mondhatjuk, hogy későn érő típus voltam, mert harminc- és negyvenéves korom között voltam a legeredményesebb. Másfelől tényleg későn kezdtem focizni, hét-nyolc évvel később, mint az átlag, szerintem ennek is van köze hozzá, hogy később is értem el a csúcsformámat.
– Ugyanakkor a magyar válogatottban ekkor már nem számoltak önnel. A 11 meccse 2003 és 2005 között jött össze a nemzeti csapatban, amelybe Lothar Matthäus hívta. Bánja, hogy később, amikor a legjobb volt, nem kapott esélyt?
– Csak a szépre emlékszem, a Málta elleni gólom után eltettem a válogatottmezem, és a mai napig őrzöm. Egyszer úgy volt, hogy Erwin Koeman megnéz majd Norvégiában, hogy megismerkedjünk, de nem lett belőle semmi, a többi kapitány nem is keresett. Játszottam, rúgtam a gólokat, ennél többet nem tehettem. Nem fontolgattam öngyilkosságot a válogatottság miatt, mert minden edzőnek megvan a filozófiája, amibe ha nem fértem bele, azt elfogadtam. Az is érthető, ha 34-35 éves koromban már nem bennem látták a jövőt. Nincs bennem tüske.
– A norvég futball egyik legnagyobb sztárja, Martin Ödegaard, aki idén az Arsenal csapatkapitánya lett, 15 évesen az ön helyére beállva debütált a Strömsgodsetben. Milyen a kapcsolatuk?
– Martin akkor még nagyon fiatal volt, nem állt teljesen készen a felnőttfutballra, de a technikai képzettsége, a meglátásai, a kivételes bal lába már akkor nagy feltűnést keltett. Amikor hívta a Real Madrid, arra nem lehetett nemet mondani, de ma már szerintem ő is belátja, hogy túl korán és túl nagyot ugrott akkor, viszont azóta okosan, lépésről lépésre felépítette magát. Londonban más ritmusban él, ritkán beszélünk, de ha keresem, mindig válaszol. Legközelebb decemberben írok majd neki, amikor felköszöntöm a születésnapján.
