– Kiesik vagy feljut a Dárdai Pál vezette Hertha az idény végén? Elég széles skálán hullámzik a csapat eddigi teljesítménye a Bundesliga II-ben.
– Túlzás lenne azt mondani, hogy a túlélés a cél, de a három vereség, amivel rajtoltunk, nem jogosít fel minket arra, hogy a feljutásról beszéljünk – felelte kérdésünkre Bódog Tamás. – A Bundesligából való kiesés után több mint harminc játékos jött-ment, még két héttel ezelőtt is történtek változások a keretben. Úgy kellett végigcsinálni a felkészülést, hogy folyamatosan cserélődtek az arcok az öltözőben, de amióta tudjuk, kikre számíthatunk, kezdünk jobban kinézni a pályán. Ez az év elsősorban arról szól, hogy beépítsünk fiatalokat, kialakítsunk egy erős magot, és inkább a következő idény lehet az, amikor egy kis erősítéssel ütőképesek lehetünk. Nem szerencsés, de ez a realitás.
– Botrányoktól volt hangos a Hertha utóbbi időszaka, volt olyan játékos, aki szó szerint köpött Dárdai Pál eligazítására az egyik edzésen. Most milyen a csapaton belüli hangulat?
– Az egész előző idényünk káosz volt, itt azért két év alatt eltapsoltak négyszázmillió eurót, ami jelzi, hogy milyen kezekben volt a klub. Mentalitás nélküli játékosokat sikerült összevásárolni, akik közül sokan azt hitték magukról, hogy a világválogatottban is helyük lenne. Az a köpés is a fegyelem és a tisztelet hiányáról szólt, ami nélkül semmi sem működik. El lett küldve az illető, ennyi. A futballban meg kell hozni bizonyos döntéseket. A mostani keret már más. Egyfelől a játékosok összértéke 120 millió euróról 40 millióra esett, másfelől jó hozzáállású labdarúgók alkotják a csapatot. Inkább dolgozik az ember olyanokkal, akik akarnak, mint egyénileg jobb, de katasztrofális mentalitású társasággal.
– Hallani, hogy sokan támadják Dárdai Pált, amiért mindhárom fiának rendszeres játéklehetőséget ad. Hogyan látja a fiúk helyzetét?
– Márton már akkor is játszott, amikor nem Pali volt az edző, nem vitás, hogy helye van a csapatban. Palkó nyáron jött vissza Berlinbe Magyarországról, és az első perctől húzóember volt, jól játszott, sajnos most sérülés miatt huzamosabb időre kidőlt. Bence tizenhét éves, Németországban mindenki úgy tartja, hogy szép jövő előtt áll. Csodálni kellene, hogy valakinek három ilyen tehetséges fia van, nem pedig csámcsogni rajta. Persze egy-két vereség után, aki bele akar rúgni a Herthába vagy a Paliba, az megteheti, de – már elnézést – hülyék mindenhol vannak.
Dárdai Pál egy nap még a Hertha elnöke is lehet
– Mit jelent a berlinieknek Dárdai Pál?
– Ha már nem lesz vezetőedző, akkor dolgozik még az utánpótlásban, aztán megválasztják klubelnöknek, és egy nap talán még szobrot is kap majd. Nagyjából ezt jelenti, ennyire tisztelik és becsülik. Itt van lassan harminc éve, nála nagyobb herthást nem találsz, és ezt az emberek tudják, érzik, lépten-nyomon olyan szeretetet és biztatást kap tőlük, mint senki más ebben a csapatban.
– És önnek mit jelent? Kolléga? Jó barát?
– Az én első NB I-es meccsem egyben Pali édesapjának az utolsó élvonalbeli mérkőzése volt Pécsett. 1988 decemberében Garami Józsi bácsi egy találkozóra visszahívta még az öreget, és nagy meglepetésre meg is vertük az Újpestet 2-0-ra. Pali akkor még gyerek volt, és én már azóta ismerem a családot. Később mindketten Németországba kerültünk, ott is tartottuk a kapcsolatot, és a téli-nyári szünetekben ugyanúgy Pécsre mentünk haza. Ez egy több mint harmincöt éves ismeretség, amit nem lehet csak úgy kitörölni. Ugyanonnan jövünk, félszavakból is értjük egymást, ami a közös munkát is megkönnyíti.
– Amikor 1994-ben Németországba igazolt, az Ulm a harmadosztályban szerepelt. Milyen célokkal vágott bele a kalandba?
– Azért jöttem ki, mert nem kaptam jó szerződést Pécsett, és bíztam magamban, hogy képes leszek feljebb lépni Németországban. Nem azt terveztem, hogy pár évig pénzt keresek, és kész, hanem komoly céljaim voltak, amiket sikerült is elérni az Ulmmal, néhány év alatt feljutottunk a Bundesligába.
– Az ulmi sikerkovács Ralf Rangnick volt, aki vezetőedzőként akkor tette le a névjegyét, manapság az osztrák válogatott szövetségi kapitánya, és Németországban az egyik legnagyobb tudású szakembernek tartják. Látszott, hogy sokra viszi?
– Rangnickot már akkor professzornak nevezték, mert olyan aprólékos, sziszifuszi munkát végzett. Néha kicsit szájbarágósan magyarázott, de erre szükség is volt, mert enélkül nem futballoztunk volna olyan eredményesen. Velünk kezdte a négyvédős területvédekezést, és az abból induló gyors támadásvezetést, ami egy olyan kis csapatnak, mint az Ulm, ideális volt. Egyénileg nem voltunk jók, csapatként viszont működtünk, és ez meghatározta az én filozófiámat is. Hozzáállással és taktikával sok mindent kompenzálni lehet.
– Védő létére két gólt szerzett az Ulm színeiben a Bundesligában, és egyiket sem aprózta el: az elsőt az akkoriban élcsapatnak számító Kaiserslautern ellen szerezte, a másodikat a Dortmund kapujába lőtte.
– A kettő közül a dortmundi a kedvesebb, mert pontot ért, 1-1-re végeztünk, és hatvanezer ember előtt, a hírhedt Sárga Fal árnyékában kapásból beverni a labdát Jens Lehmann fölött a hosszúba nem volt rossz érzés. Akkoriban a Dortmundnak bombaerős kerete volt, de nem álltak jól, és a meccs végén a hazai szurkolók kifütyülték a saját játékosaikat, minket viszont megtapsoltak. Az Ulm volt a legkisebb költségvetésű klub a Bundesligában, sajnos nem tudtunk bennmaradni, az élmények viszont életre szólóak.
Bódog Tamás nagy gólja a Dortmund ellen:
– Ulmban Thomas Tuchel volt az egyik társa a védelemben, neki azonban még a feljutás előtt kettétört a karrierje egy sérülés miatt. Edzőként kárpótolta a sors, BL-t nyert a Chelsea-vel, most pedig a Bayern Münchent irányítja. Eszébe jut, hogy Lőw Zsolt helyett vagy mellett ön is dolgozhatna vele?
– Három évig csapattársak voltunk, és amikor abba kellett hagynia a futballt, elment dolgozni egy bárba. Akkor elmondta nekem, mennyire fájt neki, hogy nem lehetett részese a feljutásnak a Bundesligába. Később Mainzban sodort minket újra egymás mellé az élet, amikor én a második csapat pályaedzője voltam, ő pedig az U19-es együttest irányította. Megkérdezte, hogy dolgoznék-e vele, de akkor már én is a pro licences képzésre készültem, és kevésnek éreztem az U19-es pályaedzőséget, ezért visszautasítottam.
Talán hibáztam, hiszen mindenki láthatta, hogy Tuchel milyen magasra jutott, és néha persze, hogy eszembe jut, mi lett volna, ha… De álmatlan éjszakáim nincsenek miatta, elégedett vagyok a saját utammal.
– Rangnick és Tuchel sztáredzők, de Jürgen Klopp náluk is nagyobb név, akit szintén jól ismer személyesen. Mainzban csapattársak voltak, majd a játékosa volt a német edzői pályájának a legelején. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Amikor Ulmból Mainzba igazoltam, ő akkor még játszott, bár sérülések miatt már sokat hiányzott. Ő sem volt egy varázsló a labdával, a mentalitásából élt, lelkes volt, mindig száz százalékra törekedett, magával ragadta a többieket. Aztán egyik napról a másikra edző lett, és megmaradt ugyanolyan közvetlennek, a beszélőkéje mindig is jó volt. Idő kellett, hogy szakmailag fejlessze magát, a fanatizmusa viszont az első perctől hatott, játékosként a falon is átmentél volna érte. Meccs közben elég volt csak kinézni a kispad felé, láttad, ahogy űz, hajt, és rögtön új erőre kaptál. Az őszinteség az egyik legnagyobb erénye, a szemedbe mondja, amit gondol.
– Amikor Klopp edzőként debütált a Bundesligában, ön szerezte a Mainz egyik gólját, azt már csak halkan jegyzem meg, hogy Marco Rose passzából, aki jelenleg a Lipcse vezetőedzője…
– Ez az időszak örökre összeköt mindannyiunkat. Kloppo nemrég a válogatott szünet alatt hazalátogatott, és elmondta, hogy nyerhet ő Bajnokok Ligáját meg Premier League-et, óriási dolog, de a futballban érzelmileg a legtöbbet Mainzban kapta. Filmekbe illő évek voltak azok az irányításával. Amikor kinevezték edzőnek, egy kilátástalan helyzetben lévő csapattal bennmaradtunk a másodosztályban. Az első teljes idényében egy pont hiányzott a feljutáshoz, a másodikban már csak egy gól, a harmadikban pedig, amikor már szinte elúszott a hajó, az utolsó fordulóban felkerültünk a Bundesligába. Az a négy-öt év Mainzban nemcsak nekem, még Kloppónak is örök emlék.
Jürgen Klopp is meglepődött Szoboszlai Dominik képességein
– Ma is élő a kapcsolatuk?
– Hogyne! Többségében én gratulálok neki a győzelmeihez, de nemrég ő is írt nekem, amikor a Herthával nyertünk. Nyáron többször beszéltünk, mert egy ideig úgy tűnt, hogy tudunk igazolni valakit Liverpoolból.
– Szoboszlai Dominik is szóba került?
– Még amikor edzőtáborban voltak, akkor mesélt nekem Kloppo a Dominikról szerzett első benyomásairól. Tudta, hogy jó játékos, de meglepte, hogy védekezésben is mennyire hasznos, az első pillanattól többet kapott tőle, mint amire számított. A rúgótechnikáját külön dicsérte, mondta, hogy edzéseken néha csak néznek, mert a lövéseiről először azt hiszik, hogy fölé száll, aztán az utolsó öt-hat méteren lecsapódik a labda. Ez még a Liverpool szintjén is kiemelkedő képesség.
– Önt meglepte Szoboszlai remeklése a Liverpoolban?
– Jó ideje követem a pályafutását. Még amikor Salzburgban volt, és Marco Rose edzette, gyakran kint voltam a meccsein is. Volt, hogy Rose a kispadra ültette, meg is kérdeztem, mi a baj a sráccal, mire ő azt mondta, hogy nagyon jó játékos, de védekezésben nem dolgozik eleget. Ez még az elején volt, amikor felkerült a Salzburghoz, aztán már ott rengeteget lépett előre ezen a téren is. Szoboszlai magának köszönhet mindent, megfelelő hozzáállással megdolgozott a sikerért. Most már a játék minden elemében lenyűgöző. Az előző idényben, amikor a Herthával a Lipcse ellen játszottunk, hátborzongató érzés volt látni egy honfitársamat a pályán, akinek brutális a sebessége, nem dadog a lábán a labda és minden mozdulata olyan harmonikus. Az ember csak örül neki, hogy így berobbant, és szerintem még mindig sokat fejlődhet.
– Visszakanyarodva a saját játékos-pályafutásához: 36 meccsen szerepelt a Bundesligában és 109-en a Bundesliga II-ben, de a magyar válogatottban mindössze ötször játszott. Nem érez ellentmondást?
– Ha van is, akkor az jogos ellentmondás. Tizenkilenc éves voltam, amikor megválasztottak az év ifjúsági játékosának Magyarországon, aztán elszakadt a térdem, és bokától nyakig felvágtak. Elvesztettem a sebességemet, és amit utána elértem, azt a hozzáállásomnak köszönhettem. Ott voltam a Bundesligában, de az a játék nekem valójában túl gyors volt, inkább a rakkolósabb másodosztályban mozogtam otthonosan. Németországban persze szem előtt voltam, sokszor voltam kerettag a válogatottban. Nincs bennem hiányérzet amiatt, hogy kevésszer léptem pályára. Én arra az öt meccsre büszke vagyok.
Ha a tulaj kéri, hogy igazolja le a barátja fiát, baj lesz
– Volt másodedző a Lipcsénél, a dán élcsapat Bröndbynél, most a Herthánál, az NB I-ben viszont főnök is lehetett a Diósgyőr, a Kisvárda és a Honvéd együtteseinél. Kudarcként élte meg, hogy egyik vezetőedzői megbízása sem tartott sokáig?
– Nem egészen. Diósgyőrben kieső helyen álló csapatot vettem át, és a végén bennmaradtunk. Ott a legnagyobb gondom a tulajdonossal volt. Végül úgy rúgtak ki, hogy soha nem álltunk kieső helyen, utána meg csak az NB II-be került a csapat. Kisvárdára úgy érkeztem, hogy előtte öt vereség volt a mérleg, az volt a cél, hogy bennmaradjunk, amit teljesítettünk. Révész Attilával azóta is jó a kapcsolat, épp a héten jártak kint nálam kisvárdai fiatalok és edzők Berlinben. Onnan én jöttem el, mert vonzóbbnak tartottam a lehetőséget a Honvédnál, és utólag azt mondom, lehet, hogy tévedtem. Kispesten a Covid is betett, tizenhét játékos volt fertőzött, szinte gyerekcsapattal álltunk ki felnőttek ellen. Élveztem a fiatalokkal dolgozni, én azt az időszakot sem éltem meg tragédiának.
A helyezés nem volt jó, kieső helyen álltunk, ami katasztrófa, szégyellte magát miatta az ember, de az adott körülmények között nehéz lett volna jobban teljesíteni.
– Vállalna még munkát az NB I-ben?
– Abszolút! Nincs bennem sértettség vagy rossz érzés, persze tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset: ha a tulajdonos háromszor ajánlja fel igazolásnak a barátja fiát, akire nekem nincs szükségem, akkor össze fogunk veszni. Van, amiből nem engedek, de alapvetően tetszett az otthoni hangulat. Titkon mindig hazavágyik az ember. Néha szívesen vállalnám újra a vezetőedzőséggel járó felelősséget is. Pillanatnyilag viszont élvezem a közös munkát Palival a Herthánál.
Borítókép: Bódog Tamás tavaly óta a Hertha Berlin másodedzője (Fotó: AFP/Soeren Stache)
