Egy magyar futballdinasztia itthon, Jeruzsálemben és Kansasban is befutott

A magyar labdarúgás történetében mindössze négy jelentős, több nemzedéken átívelő futballdinasztiát találunk, ez a Gelei, a Dombai, a Dárdai és a Sallói család. Utóbbinak az első tagja, Sallói Jenő Balassagyarmaton még csak alacsonyabb osztályban játszott, utána viszont játékvezetőként már magasabbra jutott, idősebb Sallói István a Tatabánya tagjaként szerepelt az NB I-ben, ifjabb Sallói István tizenháromszor a válogatottban is pályára léphetett, 1993-ban az Év játékosa címet is elnyerte, 2001-ben pedig az évtized légiósa szavazáson a második legtöbb voksot kapta Izraelben. Az ő fia Sallói Dániel, aki 27 évesen a Sporting Kansas City alapembere az észak-amerikai profi ligában, emellett pedig négyszeres válogatott. Az idősebb és ifjabb István, valamint Dániel egyaránt szerzett gólt a magyar élvonalban. Az ifjabb Istvánnal és Dániellel beszélgettünk.

20231214 Budapest Sallói Dániel labdarúgó és édesapja, Sallói István egykori labdarúgó, a Fehérvár sportigazgatója Fotó: Csudai Sándor (CSS) Origo Forrás: Csudai Sándor/ORIGO

– Az apák eredményei nem hatottak nyomasztóan?

S. D.: – Engem cseppet sem zavart. Tiszteltem édesapám karrierjét, sokszor mutatta az Izraelben szerzett góljait, és én büszke voltam rá, hogy ott ő mekkora hős volt. Nem érdekelt, ha valaki azt mondta, ő jobb futballista volt, mint én, úgy álltam hozzá, hogy ha feleannyira jó leszek, az már boldogság. Később pedig azt mondtam, hogy neki Izrael volt a nagy kiugrás, nekem pedig az Egyesült Államok lesz az, és én majd ott érem el azt, amit ő elért Jeruzsálemben. 

S. I.: – Amikor Dani még kicsi volt, többször mondtam neki, hogy sokat fogja hallani ezt az összehasonlítást, különösen azért, mert egyesek nyilván azt hiszik, én majd a beosztásom vagy a kapcsolataim révén bármit is el tudok neki intézni a futballban. 

Pedig bizonyos szinthez már komoly tehetség kell, a protekció mit sem ér, ezért mondtam, hogy soha egy lépést nem teszek az érdekében, a lehetőségeket magának kell megszereznie, és neki is kell élnie velük.

 Az én esetemben pedig édesapám példája nem frusztrált. Nagyon büszke vagyok rá, ugyanakkor nekünk fordított sorrendben kellett volna születnünk, mert ő a pengés játékosok korában volt brusztolós futballista, én viszont pengésként akkor játszottam, amikor a brusztolás számított nagy erénynek. Daninak nemrég lett egy, a Beitar Jerusalemből érkezett csapattársa, és egy izraeli újság abból kiindulva, hogy én vagyok a Király, azt írta, hogy ez a fiú a Hercegnek adott gólpasszt a Kansasban, és az ilyen esetek felemelők.

S. D.: – A srác annyi idős, mint én, és úgy jött oda hozzám csillogó szemekkel, hogy én a legendás Stefan Sallói fia vagyok. Élmény ezt hallani.

Fotó: Csudai Sándor

– Sok edző panaszkodik a mindenkinél okosabb szülőkre, akik megnehezítik az életüket. Ilyen futballmúlttal könnyű volt megállni, hogy ne adjon kéretlen, esetleg az edző véleményével ellentétes tanácsokat Daninak?

S. I.: – Bevallom, engem sohasem érdekelt a csapata, én csak rá figyeltem. Az egyik edző, aki jó barátom is volt, egyszer megkérdezte, mit szólok a csapat taktikájához, milyen jól működött, mire azt feleltem, hogy én magából a meccsből szinte semmit sem láttam, de azt meg tudom mondani, hogy Dani a huszadik percben balra fordult vagy jobbra. Annyiban szoktam esetleg az edzőétől eltérő véleményt mondani, hogy attól, mert betartja a taktikai utasítást, a saját erényeit ne adja fel. Össze kell illeszteni a csapat és az egyén érdekét. Egyszerű példa: ha a balszélsőnek azt mondják, a jobbhátvéddel menjen mindig vissza, az pedig folyamatosan megy előre, akkor nem ragadhat rá, mert nem lesz elöl, nem ad gólpasszt, nem lő gólt, és hosszú távon majd ezért kritizálják. 

S. D.: – Így volt, ráadásul én a meccsek előtt vissza is húzódtam, hogy összpontosítsak. Gyerekkoromból is csak olyan bekiabálásra emlékszem édesapámtól, hogy megrúgtak, feküdtem a gyepen, és azt hallottam tőle, hogy kelj fel és állj rá. A probléma egyébként valós, sok szülő tényleg szörnyen viselkedik, és nemcsak a saját, hanem a más gyerekére is rákiabál, és próbálja instruálni. 

S. I.: – Nekem egyébként van némi hiányérzetem, az én édesapám kevesebbet tanított, mint én szerettem volna. Danival sok vitánk van erről. A pályafutása elején kimondottan zavarta, hogy küldtem neki videókat, amelyek az ő játékának csiszolását szolgálták. Mivel nagyjából azonos a posztunk, tudok neki olyan tanácsokat adni, amelyek mögött a saját tapasztalataim húzódnak meg, és ezekből sokat nem az idősebb játékosoktól tanultam meg, hanem én kísérleteztem ki őket. A mi generációnk idején nem létezett még videós elemzés sem, ma egy gombnyomással mindent megtudsz az ellenfélről. A fejlődést fel lehet gyorsítani, ha valaki vevő rá. Most az ősszel intéztem neki egy gólt, láttam, hogy nem jön be a helyezkedése a szögleteknél, mondtam, hova álljon inkább, és a következő meccsen így volt eredményes. 

S. D.: – Érni kell fejben ahhoz, hogy felfogja az ember, segíteni akarnak neki, nem pedig beleszólni. Én szeretem, ha édesapám segít, de a hogyan és a mennyi nem mindig jön be. Például vereség után frusztrált vagyok, gondolni sem akarok a meccsre, erre ő küld nekem tucatnyi videót rólam, kétszer annyit másokról, akik jól csinálnak valamit, amit én nem, és azt érzem, hogy hagyjon engem most békén. Ugyanakkor a játékom mostanra eljutott oda, ahova hosszú évekkel ezelőtt el akartunk jutni, és ő ezen mindig gyorsítani akart. Későn érő típus vagyok, mások fiatalabban jutnak el erre a szintre, de ilyen az élet. Természetesen nagyon értékelem a szándékát, a sok videót, nélküle és nélkülük most nem tartanék ott a játékom minőségében, ahol tartok. Sok játékosnak senki sem él a közelében, aki ennyire értene a futballhoz, nekem ez a helyzet nagyon nagy ajándék, és gyakran csak később esik le, hogy édesapám mit miért mondott mondjuk évekkel ezelőtt. 

S. I.: – Én úgy éreztem, hogy gyerekként fontos volt neki a jelenlétünk a meccsen. Így mindent meg tudott velünk beszélni, elmondhatta a panaszait, és ha igaza volt, akkor megerősítettem, ha nem, akkor azt is megmondtam neki. 

Nagyon fontos, hogy különböző generációkat képviselünk, másként nőttünk fel. Minket az edzőink folyamatosan korholtak, ha nem mondtak rosszat, az számított dicséretnek. A mai fiatalok csak a dicséretet akarják hallani, ezt klubvezetőként nap mint nap tapasztalom, és Dani sem kivétel. Sőt gyakran rajta tesztelem, hogyan kell megközelíteni egy mai fiatal futballistát a különböző élethelyzetekben.

 Elismerem, olykor a viták során eljutottam arra pontra, hogy hagyom a fenébe, csináljon, amit akar, másnap azonban felkeltem, és folytattam. Azért, mert soha, egyetlenegyszer sem szeretném hallani azt a kérdést, hogy apa, miért nem mondtad.

– Dani tizennyolc évesen ment ki először az Egyesült Államokba. Milyen volt egyedül elengedni, illetve milyen volt ennyire fiatalon belecsöppenni egy merőben más világba, kultúrába?

S. I.: – Vegyes érzések kavarogtam bennem. Én kiskoromtól kezdve Amerika-mániás voltam, imádtam az onnan jövő filmeket, és amikor Urbányi István felhívott, hogy ő a Kansas utánpótlásának az edzője, és egy cserediákprogramban Dani odamehetne, a családból egyedül azonnal igent mondtam. 

Menjen, mert életre szóló élményekkel gazdagodhat, egy évet jár ottani középiskolába, megtanulja a nyelvet, és őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy profi labdarúgó lesz belőle. Ha nem, akkor tanulhat egy amerikai egyetemen, a diplomával pedig jól boldogul majd.

Csilla hallani nem akart róla, Dani is ódzkodott, mert itthon válogatott szeretett volna lenni a korosztályában, de nagyon keményen beleálltam, és végül elment. Aztán egy év után hazajött befejezni az itteni iskolát, majd visszament, és azóta is ott van. A technikának köszönhetően napi kapcsolatban vagyunk, mindent megbeszélünk, csak az ölelés lehetősége hiányzik az édesanyjának.

S. D.: – Gyorsan kellett dönteni, és a kansasi akadémiának az igazgatóját kérte meg Urbányi István, hogy fogadjon engem be, tudjak hol lakni. Nekik volt már három gyerekük, ha kicsit félve is, de beadták a derekukat, és ettől csodálatosan változott meg az életem. Minden új és más, ezért sokkoló volt, de pezsgett az élet, időm sem maradt a honvágyra. Új családra leltem, új szüleim és testvéreim lettek, ami fantasztikus érzés. Mindig jönnek a meccseimre, rengeteg időt töltünk együtt, az idén is együtt töltjük a karácsonyt, és azt mondom, tökéletes döntés volt, hogy annak idején belevágtam ebbe a kalandba. Az akadémia azóta is a mi képeinkkel és történetünkkel reklámozza a programot.

Fotó: Csudai Sándor

– Az utolsó kérdés Danihoz szól: hogyan tovább? Tudom, kicsit nevetséges lenne azt firtatni, hogy a Sallói család következő generációjából lesz-e újabb NB I-es futballista…
S. D.: – Én már az Egyesült Államokban képzelem el a jövőmet. Tíz éve mentem ki először, és nagyon élvezem ott az életet. Ott lettem felnőtt, elismert futballista, azt a miliőt ismerem és szeretem, és bár az élet kiszámíthatatlan, a terveim szerint maradok. Huszonhárom gólra állok attól, hogy a Kansas City történetének legeredményesebb játékosa legyek, és szeretném megelőzni a klub legendáját, Predrag Radosavljevicset. Ami pedig a következő kis Sallóit illeti, egyelőre nincsen, az ő jövőjéről nagyon korai lenne beszélni.