– Mennyire gyorsan ugrik be, hogy mi történt nyolcvankettőben október kilencedikén?
– Azonnal. Aznap vezettem a Honvéd–Fradi meccset, a kispestiektől három játékost kiállítottam, és Nyilasi Tibor a kilencvenharmadik percben szerezte meg a Ferencváros győztes gólját. Ezt a napot nem is tudnám elfelejteni.

– Akkor nyilván emlékszik az utóéletére is. Egyáltalán, van utóélete egy ilyen meccsnek?
– Hogyne. A mérkőzés után bejött az öltözőbe Buda István, a sporthivatal elnöke, államtitkár, közismerten nagy Honvéd-szurkoló, italos állapotban kiabált, hogy hogyan lehet így vezetni egy meccset, ráadásul kilencvenhárom percig, ugyanis akkoriban még nem létezett a hosszabbítás. Magából kikelve üvöltötte, hogy minden bíró csaló, amit én kikértem magamnak, elmondva, hogy én a sporthivatal kiváló dolgozója vagyok, és lehet, hogy hibáztam, de nem csaltam, és válogassa meg a szavait. Ezután hangnemet váltott. Hétfőn pedig megtudtam, hogy négy hét pihenőt kapok, ami a finom megfogalmazása az eltiltásnak.
– Milyen érzés szembesülni azzal, hogy súlyosan hibázott?
– Szörnyű. Hozzáteszem, az ellenőr azt kifogásolta, hogy még egy honvédost ki kellett volna állítanom, kettőnek pedig sárga lapot adnom. Akadt egy félreértés is, mert Détári Lajos szabálytalankodott, én pedig Varga Józsefnek adtam piros lapot, és ezt mindenki a szememre hányta, holott Détári nem érdemelt lapot, Varga viszont olyan csúnyát mondott, hogy ki kellett állítanom, de ezt más nem hallotta, és azt hitték, eltévesztettem a két játékost. Hosszabbítanom pedig azért kellett, mert honvédos labdaszedők voltak, és a kispestiek folyamatosan kiabáltak nekik, amikor kiment a labda, hogy ne siessenek. Pályafutásom során ez volt az egyetlen balhés meccsem, és még ma is bánt, gyakran eszembe jut.
A csúcsra akart jutni
– Amikor a hatvanas években játékvezető lett, tudta, hogy ez a balhé benne van a pakliban, és rengeteget szidják majd? Kell ehhez némi lelki mazochizmus?
– Egyáltalán nem kell, akkoriban nagy tekintélynek örvendtek a játékvezetők a budapesti bajnokságokban, a játék is más volt, mint ma, így tényleg nem voltak balhés meccseim. Én Újpesten kezdtem el futballozni, és mindenféleképpen válogatott akartam lenni. Tizenhat évesen kölcsönadtak a harmadosztályú Vízműveknek, ahol rögtön bekerültem a felnőttcsapatba, de többre nem vittem. Akkor gondoltam azt, hogy átváltok a játékvezetésre, hátha ott be tudok kerülni az élvonalba. Így is lett, a hetvenes évek elején már az országos keret tagja lettem, az évtized végén pedig megkaptam az első NB I-es meccsemet is, majd hamarosan megszereztem a nemzetközi minősítést is.