– Mennyire gyorsan ugrik be, hogy mi történt nyolcvankettőben október kilencedikén?
– Azonnal. Aznap vezettem a Honvéd–Fradi meccset, a kispestiektől három játékost kiállítottam, és Nyilasi Tibor a kilencvenharmadik percben szerezte meg a Ferencváros győztes gólját. Ezt a napot nem is tudnám elfelejteni.
– Akkor nyilván emlékszik az utóéletére is. Egyáltalán, van utóélete egy ilyen meccsnek?
– Hogyne. A mérkőzés után bejött az öltözőbe Buda István, a sporthivatal elnöke, államtitkár, közismerten nagy Honvéd-szurkoló, italos állapotban kiabált, hogy hogyan lehet így vezetni egy meccset, ráadásul kilencvenhárom percig, ugyanis akkoriban még nem létezett a hosszabbítás. Magából kikelve üvöltötte, hogy minden bíró csaló, amit én kikértem magamnak, elmondva, hogy én a sporthivatal kiváló dolgozója vagyok, és lehet, hogy hibáztam, de nem csaltam, és válogassa meg a szavait. Ezután hangnemet váltott. Hétfőn pedig megtudtam, hogy négy hét pihenőt kapok, ami a finom megfogalmazása az eltiltásnak.
– Milyen érzés szembesülni azzal, hogy súlyosan hibázott?
– Szörnyű. Hozzáteszem, az ellenőr azt kifogásolta, hogy még egy honvédost ki kellett volna állítanom, kettőnek pedig sárga lapot adnom. Akadt egy félreértés is, mert Détári Lajos szabálytalankodott, én pedig Varga Józsefnek adtam piros lapot, és ezt mindenki a szememre hányta, holott Détári nem érdemelt lapot, Varga viszont olyan csúnyát mondott, hogy ki kellett állítanom, de ezt más nem hallotta, és azt hitték, eltévesztettem a két játékost. Hosszabbítanom pedig azért kellett, mert honvédos labdaszedők voltak, és a kispestiek folyamatosan kiabáltak nekik, amikor kiment a labda, hogy ne siessenek. Pályafutásom során ez volt az egyetlen balhés meccsem, és még ma is bánt, gyakran eszembe jut.
A csúcsra akart jutni
– Amikor a hatvanas években játékvezető lett, tudta, hogy ez a balhé benne van a pakliban, és rengeteget szidják majd? Kell ehhez némi lelki mazochizmus?
– Egyáltalán nem kell, akkoriban nagy tekintélynek örvendtek a játékvezetők a budapesti bajnokságokban, a játék is más volt, mint ma, így tényleg nem voltak balhés meccseim. Én Újpesten kezdtem el futballozni, és mindenféleképpen válogatott akartam lenni. Tizenhat évesen kölcsönadtak a harmadosztályú Vízműveknek, ahol rögtön bekerültem a felnőttcsapatba, de többre nem vittem. Akkor gondoltam azt, hogy átváltok a játékvezetésre, hátha ott be tudok kerülni az élvonalba. Így is lett, a hetvenes évek elején már az országos keret tagja lettem, az évtized végén pedig megkaptam az első NB I-es meccsemet is, majd hamarosan megszereztem a nemzetközi minősítést is.
– Akkoriban még nem létezett profi játékvezetés, a legjobbak is munka mellett csinálták. Hogyan fért meg a kettő egymás mellett?
– Az én esetemben jól, ugyanakkor tény, hogy csak az reménykedhetett szép játékvezetői karrierben, akinek a munkája, illetve a munkahelyi körülmények ezt megengedték.
Én mindent megtettem a cél érdekében, például azért költöztünk a feleségemmel Újpestről a Népstadion közelébe, hogy a heti két edzésre ne kelljen utaznom, ezzel időt spóroltam meg, és egyszer sem hiányoztam.
Ami pedig a munkát illeti, édesapám a Vízműveknél dolgozott, és odavett maga mellé gépkezelőnek, majd csoportvezető gépész lettem, ami anyagi biztonságot adott, ráadásul a munkabeosztásom egyáltalán nem akadályozta, hogy meccseket vezessek. Amikor eljutottam az élvonalig és a nemzetközi keretbe, már a cég sportkörének az elnöke voltam, negyvenkilenc évig végeztem ezt a munkát, az utódom pedig a szintén FIFA-játékvezető Szabó Zsolt lett.
– Amúgy egyetért azzal, hogy a FIFA és a legtöbb nemzeti szövetség létrehozta a profi játékvezető státusát?
– A mai topfutball kihívásainak nagyon nehéz másként megfelelni. Az nem megy, hogy valaki fáradtan, a munkahelyéről érkezve esik be egy meccsre. Fizikálisan a topon kell lenni, ami mindennapos edzéseket kíván, szellemileg szükséges a frissesség, és ezt a napi munka mellett szinte lehetetlen megszerezni. Én például egy hónapot töltöttem el Kínában egy korosztályos világbajnokságon – ma melyik munkáltató engedné ezt meg? Nem véletlen, hogy az én koromban csak olyan játékvezető jutott el magasabb szintre, aki valamilyen szinten a maga ura volt, vagy kötetlen munkaidőben dolgozott.
Ultipartik a vonaton
– Akkoriban még a keret tagjai hol meccset vezettek, hol partjeleztek, mára ezek a feladatok markánsan különváltak. Ha választhatott volna, melyik mellett dönt?
– A játékvezetés mellett, azt jobban szerettem, de sokat lengettem is, Palotai Károlyt sokszor segíthettem így nemzetközi mérkőzéseken. A szétválasztással pedig egyetértettem, ez több lehetőséget kínált mindenkinek. Akkoriban is voltak olyan kollégák, akiknek az egyénisége nem passzolt igazán a játékvezetéshez, mert például nem tudtak megfelelően fegyelmezni, és hiába nyújtottak kiválót partjelzőként, megfeneklett a karrierjük.
– A nyolcvanas évek elején volt olyan bajnokság, hogy húsz meccset vezetett, akkor lett tagja a FIFA keretének is, ám az évtized közepén hirtelen visszavonult. Mi történt?
– A sok futást nem bírta a térdem. Meg kellett operálni mind a kettőt, azóta protézist is elhelyeztek bennük. Nagyon fájt a szívem, de nem volt más választásom. Sokat nem sajnáltam magamat, mert újabb célt tűztem ki magam elé: nemzetközi ellenőr akartam lenni. Hamar el is értem, és ez vigaszt nyújtott.