– Van arra rövid válasz, hogy miként lett a debreceni Arany Bika Szálloda recepciósából még harminc éves kora előtt az egyik legpatinásabb magyar futballklub ügyvezető igazgatója?
– Rövid biztosan nincs. Az biztosan közrejátszott, hogy már az Arany Bika előtt elsősorban az édesapám révén otthon voltam a futball világában, egész pontosan abban nőttem fel. Ő kétszáznál is több NB I-es meccset játszott különböző klubokban, Debrecenben fejezte be, majd rögtön az első csapat vezetőedzője lett, így a helyi viszonyokat is jól ismertem.
– Az, hogy a családja kimondottan sportos, mennyire befolyásolta az életét? Talán sokan nem tudják, a nagynénje Makray Katalin ezüstérmes tornász, aki a hetvenes években a tévétornában a gyerekeivel együtt megmozgatta az országot.
– Csak, hogy teljes legyen a kép, édesanyám válogatott kerettag tornász volt, a nagynéném révén ismerkedett meg az édesapámmal, idősebb Makray Balázzsal. Az én gyerekeim is sportolnak, jó magam nemcsak fociztam, hanem teniszeztem is, tehát kétségtelen, a sport jelen volt és van is a család mindennapjaiban.
– Mindez persze még nem a teljes válasz az első kérdésre.
– Valóban nem. A szálloda igazgatója átment az Eponához, és hívott, én pedig mentem vele. Nálunk volt az első fedett műfüves pálya az egész országban, amely ugyan a futballt tekintve nem volt szabványos méretű, több csapat is szívesen edzőtáborozott nálunk miatta a kilencvenes évek derekán, zajlott ott országos edzőképzés is, és mert az én feladatom volt a marketing mellett ezek szervezése, közel kerültem a felnőtt futball világához. Nem sokkal később a DVSC-ről kiderült, hogy rengeteg az adóssága, a város önkormányzata is belépett a tulajdonosok közé, nagy szervezeti átalakulások zajlottak le, és ekkor kértek meg, hogy legyek a klub ügyvezetője.
Szerencsés volt a sorsolás az UEFA-kupában
– Az apai hatásra nem akart futballkarriert befutni?
– Ő ezt sohasem erőltette, azt tartotta fontosnak, hogy a húgommal együtt mozogjunk. Szerintem jobban szerette azt, amikor teniszeztem, ugyanakkor fociztam a keze alatt. Tudtam gólt lőni, jól passzolni, de nagyon lassú voltam. Egyszer már alá is írtam egy szerződést az NB III-ba, de visszamondtam, mert tudtam a határaimat, ami legfeljebb a másodosztályra lett volna jó, és úgy döntöttem, inkább a tanulásra fordítok több figyelmet.
– És a tenisz?
– Az akkor került a képbe, amikor édesapám Kuvaitban kapott edzői állást. Fociztam is, és amikor hazajöttünk, mindkettőt folytattam, párosban jobb voltam, mint egyéniben, és szerintem, mindkettőben addig jutottam el, amennyi bennem volt. Kuvaitnak a legnagyobb hozadéka az a nyelvtudás lett, egy angol nyelvű indiai iskolába jártunk, mellette pedig édesanyám tanított minket magyar irodalomra, történelemre, mert tudta, itthon a továbbtanuláshoz szükségünk lesz ezekre.
– Térjünk vissza 1999 nyarára, amikor még nem volt harminc éves sem, és hirtelen vezető lett a rendkívül bizonytalan anyagi és morális helyzetben lévő magyar profi labdarúgásban. A DVSC-t milyen helyzetben találta?
– Éppen megnyerte a kupát, és volt csaknem háromszázmillió forint adóssága. Ezt el kellett tüntetni, és ebben sokat segített a város, de segítettek a szurkolók és jól reagáltak rá a játékosok is, holott számukra anyagilag a változás visszalépést jelentett. Nem adtunk magas alapfizetést, de a győzelmeket bőkezűen premizáltuk, ráadásul, ha egymást követően sorozatban nyert a csapat, akkor a prémium nagysága is nőtt. Ez jól működött, és csak az utolsó fordulóban maradtunk le a negyedik helyről. Fontos megemlíteni, hogy rengeteget számított az, hogy a nemzetközi kupában a Wolfsburggal sorsoltak össze minket.
– Annak ellenére, hogy a német csapat már az UEFA-kupa első fordulójában kiejtette a csapatot?
– Igen. Kellemes kényszer volt, hogy nagyon gyorsan ki kellett építeni a villanyvilágítást az Oláh Gábor utcai stadionban, mert a jogért egy egész vagyont fizető német televíziós társaság csak így tudta közvetíteni a mérkőzést.
Jellemző volt a viszonyokra, hogy miután kihúzták nekünk a Wolfsburgot, két televíziós társaság is odajött hozzánk Monacóban, hogy náluk van a jog, nem volt egyszerű tárgyalás megoldani a helyzetet. A lényeg az, hogy az innen származó bevételből tudtuk stabilizálni a klub anyagi helyzetét.
Mondhatni, szerencsénk volt, de rengeteget dolgoztunk is azért, hogy a Lokit kihúzzuk a kátyúból.
– Amikor átvette fiatalon a DVSC vezetését, rögtön tagja lett az MLSZ elnökségének is. Ez hogyan jött össze?
– A liga jelölt, én pedig elvállaltam, és hat évig ott is maradhattam. Akkoriban zajlott a huzavona Kovács Attilával, a korábbi, majd egy időre visszahelyezett, ám mégis leváltott elnökkel, majd Bozóky Imre alatt is bennmaradtak emberei a testületben, így eleinte nem volt könnyű a munka, az ellenségeskedés sokszor jelentett akadályt. Hozzáteszem, az akkori MLSZ lehetőségei és körülményei össze sem hasonlíthatóak a maiéval, és ha bárki ítélkezik, ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, a futball egésze merőben más, mint akkor volt.
A csaknem kiesés után jött a sikertörténet
– A magyar futball egyik legzűrzavarosabb időszakában a DVSC hogyan tudott talpon maradni?
– Debrecen sajátos világ, nálunk a lokálpatriotizmus és a civis nyakasság nagy erő, a Loki pedig fontos része a város identitásának. Bármi történt, a klub mindig fennmaradt. Jellemző volt például, hogy 2001-ben megnyertük a Magyar Kupát, a bajnokságban viszont kieső helyen végeztünk, és úgy maradtunk bent, hogy a másodosztályból a BKV Előre nem vállalta a feljutást.
Nagyon jól látszott, hogy a rendelkezésünkre álló források nem elegendőek a hosszú távú működtetéshez és eredményességhez, ezért a város keresni kezdett egy olyan tulajdonost, aki nagy részben átveszi az önkormányzat szerepét, és biztos hátteret tud adni a klubnak. Akkor érkezett Szima Gábor, akivel utána a DVSC történetének a legsikeresebb időszakát élte meg a hét bajnoki címmel és a Bajnokok Ligája csoportkörével.
– Őt sokan nehéz embernek tartják. Milyen volt vele dolgozni?
– Valóban nem könnyű ember, sokszor nem értettünk egyet egymással, szeretett egyedül dönteni, de úgy gondolom, aki ezt a feladatot és áldozatot magára vállalja, okkal tart igényt arra, hogy az ő véleménye érvényesüljön. Azt pedig senki sem vitathatta, hogy fel akarta emelni a Lokit, ezt meg is tette, igazi sikertörténet az övé, amiért csak elismerés és köszönet jár. Amúgy mi csak fél évig dolgoztunk együtt, mert én elvállaltam a 2008-as Európa-bajnokság magyar rendezésére szóló pályázatnak a vezetését az MLSZ-ben.
– Ez volt az a pályázat, amelyen nem kerestünk társrendezőt, és végül egyetlen szavazaton múlt, hogy nem nyertük meg?
– Igen. Bejutottunk a legjobb háromba úgy, hogy kiestek az oroszok, a skandinávok és a britek, mellettünk az osztrák-svájci és a görög-török közös pályázat maradt versenyben. Tudtuk, hogy az utóbbi a leggyengébb, és ha kiesik, a két támogatója közül a máltai az osztrákokra fog szavazni,
a ciprusi pedig talán ránk, és ennek az érdekében néhány barátja tejben-vajban fürdette, amikor Magyarországon járt. Egy ilyen fontos pályázat esetén a háttérben a diplomácia is beveti magát, mi az MLSZ vezetőivel együtt ott lobbiztunk, ahol csak tudtunk. Beszélgettünk vb-tagokkal, és így azt is tudtuk, hogy ha a ciprusi voksa a miénk, akkor döntetlen lesz az állás, amit az elnök, a magát gyakran Hévízen és Hajdúszoboszlón kezeltető Lennart Johansson szavazata oldhat fel. A ciprusi az ígérete ellenére azonban nem minket támogatott, és ezen múlott a siker. Kár, mert nagyon kemény és színvonalas munkát végeztünk, a prezentációnk mindenkit lenyűgözött, sokan dolgoztak azon a pályázaton, az a csapat ma is büszke lehet a teljesítményére.
– Én ott voltam Genfben az eredményhirdetésen, és az UEFA egyik embere azt mondta, ha nem csak maketten mutattunk volna repülőtereket és főleg stadionokat, akkor talán még meggyőzőbbek lettünk volna.
– Szerintem, ha ez szempont lett volna, akkor egyetlen szavazatot sem kapunk. A pályázat hiteles volt, és az indulásnál az első Orbán-kormány idején mindenki teljes mellszélességgel támogatta, és a pályázatban megjelölt helyszíneken a stadionok időre felépültek volna. Azóta a kaposvári és a pécsi kivételével fel is épültek. Az ország a kormányváltás után is meg tudta volna rendezni az Európa-bajnokságot, abban viszont egyetértek a kétkedőkkel, hogy nem tudom, mit kezdtünk volna annyi harmincezres vagy annál is nagyobb stadionnal, azokat hogyan bírtuk volna el.
– A pályázat lezárultával visszament Debrecenbe, de nem a Lokihoz. Tudatosan tartotta magát távol a klubtól és a futballtól?
– A Főnix Rendezvényszervező Nonprofit Kft. vezetőjének hívtak haza, az pedig egész embert kívánt, hiszen nemcsak a csarnokban, hanem a városban zajló kiemelt események szervezése is idetartozott, köztük a híres virágkarneválé is. Megálltam a helyemet, ezt számos elismerés is visszaigazolta.
Emellett 2004-ben, a visszatérésem évében megnősültem, családot alapítottam, hamarosan megszülettek a fiaim, és ez így együtt végképp nem engedte meg, hogy a futballban napi munkával járó szerepet vállaljak.
Később a Debreceni Sportcentrumban lettem sportszakmai és stratégiai vezető, ez a sportlétesítmények üzemeltetésével foglalkozik, hozzátartozik a városi sportiskola is, és sok munkával, jó csapattal is itt is remek eredményeket értünk el.
Liverpooli BL-elődöntőn is volt már ellenőr
– Közben régóta UEFA ellenőrként bukkan fel rendszeresen Európa stadionjaiban. A szurkolók számára ez a poszt kissé misztikus, sőt, fenyegetést jelentő, mert az ellenőr az, akinek a jelentése nyomán érkeznek a büntetések.
– Mások pedig azt mondják, milyen jó dolgom van, elmegyek, megnézek egy jó meccset, eszem, iszom, jó szállodában alszom, aztán hazajövök és kész, ráadásul pénzt is kapok érte.
Húsz éve csinálom, de sohasem éreztem ennyire könnyűnek, volt olyan ötgólos meccs, amelyen egyetlen gólt sem láttam, mert éppen jegyzetelnem kellett. Az ellenőr az UEFA kinyújtott keze a mérkőzésen, rajta kell tartania a szemét egész egyszerűen mindenen.
Előfordul, hogy nem történik semmi különös, máskor viszont sok oldalas jelentést kell írnom, annyi minden történt az adott meccsen. Ugyanakkor olyan kultúrákat ismertem meg, amelyeket enélkül nem látnék, a kontinens legnagyobb klubjaival dolgozhatok együtt nagy felelősséggel, a legrangosabb meccsem eddig egy Liverpool–Villarreal Bajnokok Ligája elődöntő volt.
– Két éve visszatért a DVSC-hez, azóta a klub cégvezetőjeként dolgozik. Mi csábította vissza?
– A csapat egy nyögvenyelős szezonon volt túl, ráadásul az önkormányzat volt a többségi tulajdonos, ami szerintem legfeljebb egy átmeneti időszakban lehet egészséges egy profi futballklubnál. Rajtam keresztül érkezett egy megkeresés a városhoz azzal, hogy lenne egy befektető, aki többségi tulajdonos szeretne lenni, van egy három éves programja, amely a DVSC-t az éppen csak bennmaradó státuszból visszavinné az élmezőnybe, és persze megvan hozzá a kellő forrás is.
Megegyeztek egymással, majd közösen megkértek, hogy legyek cégvezető. A Debreceni Sportcentrumtól fizetés nélküli szabadságra mentem, és jövő nyárig ennek a programnak a részese vagyok.
Úgy gondoltam, hogy ha a két fél bízik bennem, akkor tartozom annyival a klubnak, hogy elvállalom ezt a feladatot. Úgy látom, jó úton járunk, olykor persze döcög a szekér, de összességében ott tartunk, ahol éppen tartani akartunk, biztos vagyok benne, hogy a bajnoki év végére sikeresek leszünk.
Ha jön eredmény, jön a néző is
– Ez a döcögés billentette le a szekérről a héten Szrdan Blagojevics vezetőedzőt?
– Ő az egyik legjobb külföldi edző, aki Magyarországon dolgozott az utóbbi években. Sokat tanultunk is tőle, de két év nagy idő, és mindkét fél úgy érezte, ő és mi is, hogy a csapatnak új impulzusokra van szüksége, ezért közös megegyezéssel elváltunk, ő pedig nagyon szépen köszönt el a szurkolóktól.
– Visszahozható az a hangulat Debrecenbe, amely elsősorban a kétezres évek második felében a futballt körül vette, amikor az első bajnoki címeket sok tízezres tömeg ünnepelte a főtéren? Most a szép új stadionban a félház is kivételes.
– Amikor még az ütött-kopott Oláh Gábor utcai pályán játszottunk, az emberek kórusban kiabálták, hogy hol a stadion. Most itt van, és relatíve kevesen vannak. Ez tényleg relatív, mert például az utóbbi két évben volt a legnagyobb átlagos nézőszámunk.
A régi pályára fele annyian férnek be, mint a Nagyerdei Stadionba, ott könnyebben jött össze a telt ház. Azon dolgozunk, hogy visszatérjen a régi hangulat, és amikor közel kerültünk a dobogóhoz, meg is nőtt az érdeklődés a csapat iránt.
Csaknem húsz év alatt rengeteget változott a világ, akkor alig közvetítette a meccsedet a televízió, ma, ha rossz az idő, az emberek otthon maradhatnak, akkor is láthatják a csapatot. Mi a jó eredményekkel, saját nevelésű játékosokkal, remélhetően nemzetközi szerepléssel szeretnénk megtenni mindent ahhoz, hogy Debrecenben megint olyan legyen a futball, mint korábban.
