„A hatvanas években nekem nem volt télikabátom. Amint véget ért az őszi idény, február végéig felváltva vagy a válogatottal vagy a Vasassal Dél-Amerikában túráztunk, ahol ez az évszak a nyár.” Mészöly Kálmán nagy előszeretettel jellemezte, hozta ezt fel azt szemléltetve, hogy mennyire másként zajlott a hatvanas években a tél a magyar élcsapatok és a válogatott futballisták számára, mindig hozzátéve, hogy mennyire rangos tornákon vehettek részt, mekkora klasszisok ellen léphettek pályára a világ másik felén, miközben itthon a nagy többség edzésre is alig alkalmas pályákon alapozott az akkor divatos kifejezéssel élve. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
Mindez igaz volt még a hetvenes évekre is. Nyaranta elsősorban Spanyolországban rendeztek tekintélyes tornákat nagyszerű csapatoknak, és ezekre a Ferencváros, az Újpest, a Vasas és olykor a Bp. Honvéd rendszeresen meghívót kapott, telente pedig Dél-Amerika volt az úti cél, de azért olykor becsúszott egy-egy afrikai vagy távol-keleti túra is.
Ha pedig Mészöly Kálmánt idéztük, maradjunk is a Vasasnál, amely egy túra alkalmával túlzás nélkül világraszóló sikert aratott, amikor 1967 februárjában megnyerte a Santiago de Chilében rendezett Hexagonal Tornát, amely akkor Dél-Amerika legjelentősebb sporteseményei közé tartozott.
Az angyalföldi együttes a végén jobb gólkülönbségével előzte meg a Pelével, Carlos Albertóval, Zitóval és Limával felálló brazil Santost, Berendi Pál csapatkapitány 90 ezer tapsoló néző előtt vehette át a győztesnek járó trófeát, amelyet hiába akart a magasba emelni, megmozdítani is alig tudta egyedül az ötven kilót nyomó szobrot…
A Vasas egyébként az első meccsét február 3-án, az utolsót február 28-án játszotta ezen a tornán, azaz az egész hónapot Chilében töltötte. Ha belegondolunk, hogy januárban a válogatott is megjárta Dél-Amerikát, akkor beláthatjuk, Mészöly Kálmánnak valóban nem volt szüksége télikabátra, és a legtekintélyesebb magyar csapatok minden télen megtették ezeket a túrákat.
A Ferencváros például 1970. december 3-án a perui Limában kezdett, egy héttel később a kolumbiai Bogotában lépett pályára, majd Medellínben 4-2-re nyert a híres Atletico Nacional ellen, 15-én már Uruguay fővárosában, Montevideóban kapott ki 5-4-re a Nacionaltól, hogy aztán a brazíliai Porto Alegrében zárja a túrát az uruguayi bajnok Internacional 2-1-es legyőzésével, és ebbe a rohanásba még a Machu Picchu megtekintése is belefért. Az Újpest ugyanakkor és ugyanezekben az országokban játszotta a meccseit, akár egy derbit is összehozhatott volna a Fradival.
A Ferencváros 1974 elején Ausztráliában készült fel a tavaszi idényre, tíz nap alatt öt mérkőzést játszott, ebből kettőt a házigazda válogatottja ellen, az egyiket megnyerte, a másikon döntetlen született. Csaknem egy évtizeddel később, 1981 februárját a Fradi Argentínában töltötte, négy barátságos meccs mellett mellékesen megnyerte a mendózai nemzetközi tornát az Independiente és az FC Mendoza legyőzésével.
Éhbérért nem szabad portyát vállalni
A kluboknak akkoriban ezek a túrák nem kerültek egyetlen fillérjükbe sem, sőt kerestek rajtuk, és keresett az állam is, hiszen a kapott pénz az akkoriban hőn áhított nyugati valutában, elsősorban dollárban érkezett. A Vasas például a Hexagonal Torna előtt 2700 dollárt kapott egy meccsért,
akkor viszont ötezerre ugrott fel a tarifája, annak az évnek az áprilisában pedig San Franciscóba kapott meghívást egy bemutató mérkőzésre az angol West Ham United ellen, amiért hatezer dollárt kínáltak neki, és természetesen a szervezők minden esetben állták az oda-vissza utazást és a teljes ellátást.
A zsíroskenyér-túrák fogalma egyébként jóval korábban megszületett, 1929-ben, amikor a Ferencváros a túrája során 3:2-re legyőzte a regnáló világbajnok Uruguay válogatottját, az MLSZ évkönyve ezt írta: „A nyári és téli túrák mérlege passzív maradt. Éhbérért nem szabad többé klubjainknak portyákat vállalniuk.”
Idővel azonban sajnos a magyar klubok egyre jelentéktelenebb szerepet játszottak a nemzetközi porondon, a meghívások pedig a nyolcvanas évek végére, a kilencvenesek elejére megritkultak, majd lényegében el is maradtak. Ezt Németh Gyula, a Népsport rovatvezetője már 1977-ben előre látta:
A külföldi utak tehát szakmailag nagy értékűek lehetnek, s ráadásul gazdag élményekkel, a sportág egésze szempontjából is anyagi előnyökkel járnak. És ez is jó dolog. Az viszont már nem, hogy néhány magyar csapat sorozatos balsikereivel, nagyarányú vereségeivel ártott önmagának, s még inkább labdarúgásunk tekintélyének. Attól tartunk, hogy az ilyen eredmények után tovább csökken a magyar csapatok ázsiója, elmaradnak a meghívások, s csapatainkat a menedzserek elintézik egy kézlegyintéssel.
Így is lett, és a kézlegyintés korszaka még ma is tart, úgy is, hogy ilyen túrákat manapság már csak Liverpool, Real Madrid, Barcelona, Bayern München szintű legnevesebb és legtekintélyesebb kluboknak szerveznek, azokat is a nyári felkészülés során és elsősorban az Egyesült Államokban és Ázsiában, egyáltalán nem zsíroskenyér-áron. A stadionok fűtésével lerövidült a téli felkészülési időszak, a versenynaptár rendkívül sűrűvé vált Európában és Dél-Amerikában is, ezért idő és igény sincsen már ebben az időszakban az egykori nagy tornák megrendezésére. Talán jobb is: alighanem fájna, hogy ha ezeket nélkülünk játszanák le, és róluk szólva csupán az emlékezés maradna meg nekünk.
