Amikor a magyar futballistáknak nem volt szükségük télikabátra

Spanyolországban, Törökországban és Horvátországban is edzőtáboroznak a magyar csapatok az NB I februári rajtja előtt, de természetesen itthon is készülnek és játszanak edzőmeccseket. Évtizedekkel ezelőtt hosszabbra nyúlt a szünet, és másként is zajlott a felkészülés: rangos tornákon, gyakran világklasszis ellenfelekkel. A cél a felkészülés volt, de a zsíroskenyér-túrákból befolyó pénz sem volt közömbös. A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült.

Pelé és Farkas János, a Vasas klasszisa, a magyar csatár az 1967-es Hexagonal Tornán több gólt lőtt, mint a Fekete Gyöngyszem. Fotó: Arcanum/Labdarúgás 1967/3

Éhbérért nem szabad portyát vállalni

A kluboknak akkoriban ezek a túrák nem kerültek egyetlen fillérjükbe sem, sőt kerestek rajtuk, és keresett az állam is, hiszen a kapott pénz az akkoriban hőn áhított nyugati valutában, elsősorban dollárban érkezett. A Vasas például a Hexagonal Torna előtt 2700 dollárt kapott egy meccsért, 

akkor viszont ötezerre ugrott fel a tarifája, annak az évnek az áprilisában pedig San Franciscóba kapott meghívást egy bemutató mérkőzésre az angol West Ham United ellen, amiért hatezer dollárt kínáltak neki, és természetesen a szervezők minden esetben állták az oda-vissza utazást és a teljes ellátást.

 A zsíroskenyér-túrák fogalma egyébként jóval korábban megszületett, 1929-ben, amikor a Ferencváros a túrája során 3:2-re legyőzte a regnáló világbajnok Uruguay válogatottját, az MLSZ évkönyve ezt írta: „A nyári és téli túrák mérlege passzív maradt. Éhbérért nem szabad többé klubjainknak portyákat vállalniuk.”

A Ferencváros 1974. februárjában, amikor megérkezett Ausztráliába Fotó: Fradi.hu

Idővel azonban sajnos a magyar klubok egyre jelentéktelenebb szerepet játszottak a nemzetközi porondon, a meghívások pedig a nyolcvanas évek végére, a kilencvenesek elejére megritkultak, majd lényegében el is maradtak. Ezt Németh Gyula, a Népsport rovatvezetője már 1977-ben előre látta:

A külföldi utak tehát szakmailag nagy értékűek lehetnek, s ráadásul gazdag élményekkel, a sportág egésze szempontjából is anyagi előnyökkel járnak. És ez is jó dolog. Az viszont már nem, hogy néhány magyar csapat sorozatos balsikereivel, nagyarányú vereségeivel ártott önmagának, s még inkább labdarúgásunk tekintélyének. Attól tartunk, hogy az ilyen eredmények után tovább csökken a magyar csapatok ázsiója, elmaradnak a meghívások, s csapatainkat a menedzserek elintézik egy kézlegyintéssel.

Így is lett, és a kézlegyintés korszaka még ma is tart, úgy is, hogy ilyen túrákat manapság már csak Liverpool, Real Madrid, Barcelona, Bayern München szintű legnevesebb és legtekintélyesebb kluboknak szerveznek, azokat is a nyári felkészülés során és elsősorban az Egyesült Államokban és Ázsiában, egyáltalán nem zsíroskenyér-áron. A stadionok fűtésével lerövidült a téli felkészülési időszak, a versenynaptár rendkívül sűrűvé vált Európában és Dél-Amerikában is, ezért idő és igény sincsen már ebben az időszakban az egykori nagy tornák megrendezésére. Talán jobb is: alighanem fájna, hogy ha ezeket nélkülünk játszanák le, és róluk szólva csupán az emlékezés maradna meg nekünk.