Úgy vertük meg az íreket, mint még soha

Szombaton este 20.45-től a magyar labdarúgó-válogatott Írországban kezdi meg szereplését a világbajnoki selejtezőkön. Az írek elleni focimúlt legemlékezetesebb mérkőzésére 32 évvel ezelőtt került sor, amikor a magyar csapat úgy nyert 4-2-re idegenben, hogy az ellenfél a 4. percben már 2-0-ra vezetett. Annak a magyar csapatnak az egyik játékosa Márton Gábor volt, akivel a mostani ír–magyar meccs kapcsán ültünk le beszélgetni Pécsett.

Márton Gábor, aki részese volt Írország 4-2-es legyőzésének 1993-ban Fotó: Dunántúli Napló/Kovács Liliána

– 1993. május 29-én, Dublinban a magyar labdarúgó-válogatott 4-2-re nyert Írország ellen barátságos meccsen. Ennek több mint harminc éve már, s az eltelt idő arra is alkalmas volt, hogy e váratlan, de nagyszerű győzelemre egyre több legenda rakódjon rá. Igaz az, hogy az akkori magyar szövetségi kapitány, Puskás Ferenc a szünetben, 2-0-s ír vezetésnél az öltözőben körbenézett, rábökött Hamar Istvánra, s annyit mondott neki, hogy becseréli, mert ő fog gólt rúgni?

– Nem egészen így festett a dolog – mondta el lapunknak Márton Gábor, aki a kezdőcsapat tagjaként játszott ezen az összecsapáson. – Borzalmasan kezdődött ez a meccs a számunkra, mert a 4. percben az írek már 2-0-ra vezettek. A szünetben bejött az öltözőbe Puskás Ferenc, vett egy nagy levegőt, majd mondott egy olyan félmondatot, amelyet úgysem írhat le, a mondat másik fele meg úgy hangzott, hogy »de hát ti is tudtok gólt rúgni.« Majd jelezte, hogy cserélünk, Hamar István áll be, s részéről ennyi volt, mert kiment az öltözőből. A többi meg már történelem, Hamar Pista tényleg beállt, rúgott kettőt, aztán Balog Tibor és Urbán Flórián is egyet, 4-2 ide, nyertünk.

Márton Gábor szerint Puskás Ferencet harmincezren ünnepelték Dublinban (Fotó: AFP/Attila Kisbenedek)

Márton Gábor nem akart hinni a szemének Dublinban

– Huszonegyszer játszott a magyar válogatottban, de ebből a huszonegy meccsből mindössze öt olyan volt, amit megnyert a csapat. Ebből az ötből ez a dublini diadal a legemlékezetesebb?

– Csak ötöt nyertünk volna meg? Volt ott azért pár döntetlen is, nem? – mondja nevetve. – Nekem erről a dublini összecsapásról az is eszembe jut, hogyan ünnepelte a közönség és az ír sajtó Puskás Ferencet. Attól a perctől kezdve, hogy leszálltunk az ír fővárosban, egészen elképesztő felhajtás vette körül Öcsi bácsit. 

Pedig az írek nagy ünnepre készültek, mert ez volt David O’ Leary búcsúmeccse, másrészt ők nem sokkal később már az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságra utaztak.

Ehhez képest a stadionban 30 ezer ember felállva tapsolta meg Puskás Ferencet. Nem is akartunk hinni a szemünknek.

– Azt tudjuk, hogy Puskás Ferenc zseniális játékos volt, de szövetségi kapitányként mekkora hatást gyakorolt önre, a csapatra?

– Miután én 1991–93 között a Honvéd játékosa voltam, hamar közel kerültünk egymáshoz. Szinte minden mérkőzésen találkoztunk, s valamilyen oknál fogva Öcsi bácsi nagyon megkedvelt engem. Feri bácsi a pengés játékosokat szerette, s engem annak tartott. Tudtuk, hogy korábban is voltak edzői sikerei, akár Ausztráliában, akár Görögországban. Akkoriban más volt az edzői szakma, ő pedig egy régivágású ember volt, aki nagyon hitt a játékosaiban. Megbízott szövetségi kapitányként vállalta el a feladatot, sok időt nem tudott a nemzeti csapattal tölteni, így nagy dolgokra nem volt lehetősége. De emberként óriási egyéniség volt, az biztos. 

– Nagyon megünnepelték ezt a dublini győzelmet? Már csak azért is kérdezem ezt, mert egy hónappal a diadal előtt 3-0-ra kaptak ki az oroszoktól a moszkvai vb-selejtezőn, majd Dublin után három héttel mentek Izlandra, ahol 2-0-s vereséget szenvedtek a skandináv csapattól ugyancsak vb-selejtezőn.

– Nem rúgtuk ki a ház falát, de jól esett, hogy végre nyertünk egy meccset. Akkoriban teljesen máshogy nézett ki a magyar válogatott, mint most. A keret összetétele állandóan változott, kapitányok jöttek-mentek. Az én huszonegy válogatott szereplésem alatt a kapitányi székben Mészöly Kálmán (kétszer is), Verebes József, Bicskei Bertalan, Jenei Imre és Puskás Ferenc is ült. Sem a szervezettség, sem az anyagi lehetőségek nem voltak olyanok, mint ma. 

Akadt válogatott meccs, amely után nem engedték a mezcserét, mert ha ezt megtesszük, nem lett volna mit felhúzni a következő mérkőzésen.

Ez ma már elképzelhetetlen. Az egész sportág nagyon sokat változott. Ma sokkal stabilabb minden, akár a klubokat, akár a válogatottat nézem. Ha ma valaki jól játszik, akár Magyarországon is komoly egzisztenciát tud megteremteni. A kilencvenes évek elején ez nem így működött, annyival voltunk csak kedvezőbb helyzetben, mint a nyolcvanas évek nagy egyéniségei, hogy nekünk már nem kellett harmincéves korunkig a külföldi szerződésre várnunk. Akkoriban, ha profi körülmények között szerettünk volna futballozni, több ezer kilométerre kellett elmennünk. A Bosman-szabály előtt ugyanis hiába járt le a szerződésed a klubbal, a játékjogod azok után is ott maradt, azaz, aki meg akart venni téged, annak fizetnie kellett. Ma már ez is másképpen megy. 

– Önt mindig is azok közé a játékosok közé sorolta a korabeli magyar sportsajtó, akire lehetett számítani, aki képes volt meghalni a nemzeti tizenegyért. Miért csak huszonegyszer játszott a magyar válogatottban?


– Mert 1995-ben Izraelbe szerződtem, s az akkori magyar szövetségi kapitányok nem tartották erős bajnokságnak az izraeli bajnokságot, de a ciprusit sem. 

Ha ez szóba került, akkor legyintettek egyet. Pedig az izraeli foci akkor fényévekkel járt a magyar előtt.

A sors különös fintora, hogy 1995. augusztus 16-án, Siófokon éppen Izrael ellen játszottam utoljára a magyar válogatottban. Azon a mérkőzésen Scharf Shlomo volt az izraeliek edzője, ő ismert engem, mert látott játszani a francia bajnokságban. Így kezdődött a kapcsolatfelvétel, aminek a vége az lett, hogy Izraelbe szerződtem. De ha azt kérdezi, van-e hiányérzetem a válogatott szereplésekkel kapcsolatban, akkor van. 

– Más ember lenne, ha többször szerepelt volna a válogatottban?
– Dehogy is. Ez fel sem merül bennem.

– Az sem, hogy a mellőzés miatt olyan történelmi kudarcokból maradt ki, mint az 1997-es jugoszlávok elleni vb-pótselejtező, amelyen két meccsen tizenkét gólt kaptunk?
– Most mondjam azt, ha ott vagyok, nem ez lesz a vége? Ezzel persze most csak vicceltem. Nyilván minden egyes vereség kudarc volt, de akkor is a magyar válogatott mezét húzhattad magadra. Nekem ez akkor is megtiszteltetés volt az ottani játék, ha elvertek bennünket. 

Ha rosszak is voltunk, ha ütöttek-vágtak bennünket, akkor is mi voltunk az akkori kor legjobb játékosai.

– Komoly szinten három országban légióskodott, a már említett Izrael mellett Belgiumban és Franciaországban. 1990-ben igazolt a belga Genkhez, de egy év után hazatért. Miért?
– Akkor a Genk a belga élvonal újonca volt. Előtte nagyon sokáig figyeltek, többször eljöttek a magyar bajnokikra. Nem jöttek az eredmények, s tőlem olyan játékstílust vártak el, ami nem én voltam. Hazajöttem a Honvédba. Később ott nyertem bajnokságot a finn Martti Kuusela vezetésével.

– Ó, igen. A magyar sportsajtó egyszerűen csak síedzőnek nevezte azt a finn szakembert, aki aztán a bajnoki címig vezette a Honvédot.
– Azért, mert Finnországból érkezett, még lehet jó futballedző. Annak idején segítettem Kuuselának a tolmácsolásban, mert jól beszéltem angolul. Remekül ment minden, egészen elképesztő volt számomra az a nyugalom, ami a finn edzőből áradt.

– Franciaország, Cannes?
– Az volt életem talán legjobb időszaka. Az 1993–94-es bajnokság, sikeres év, újonc csapat, a kispadon azzal a Luis Fernándezzel, aki 1984-ben Európa-bajnoki címet nyert a francia válogatott játékosaként. 

Luis Fernández, a Cannes vezetőedzőjeként 1993-ban (Fotó: AFP/Jacques Soffer)

Cannes-ban olyan játékosokkal focizhattam, mint Patrick Viera vagy Johan Micoud. Nagyszerű közegben játszhattam, s a Cannes szinte berobbant az élvonalba. Újoncként az első három meccsen veretlen maradt, idegenben legyőzte a Saint Étienne csapatát, odahaza megverte a Marseille-t, majd elhozott egy pontot Bordeauxból. Ezen a három mérkőzésen még nem játszhattam, mert nem jött meg a játékengedélyem. Aztán befutott minden papír, én meg kifuthattam a Cannes mezében a pályára. Felejthetetlen időszak volt.

– Miért jött onnan egy év után haza?
– Mert hívott a Pécs és a szívemre hallgattam. Ma már tudom, hogy ez óriási hiba volt. Nekem a francia csapatnál lejárt az egyéves szerződésem, 1994 nyarán pedig Luis Fernández a PSG edzője lett, s a következő szezonban bajnoki címet nyert a párizsiakkal. Most mondjam azt, hogy hívott magával? Igen, hívott, de megrekedtek a tárgyalások. Közben a Pécs bombázott, óriási terveket szövögettek, én meg hazajöttem. Ki kellett volna várnom, nem lett volna szabad hazatérnem. Ráadásul akkoriban a spanyol Valladolid csapata is megkeresett a spanyol első ligából. Ma már nagyon bánom ezt a döntésemet. 

– Pécsett beszélgetünk, mit adott önnek ez a város?
– Itt születtem, itt lettem futballista, a mai napig ide jövök haza. 

Ajándékba sosem kaptam semmit, mindent egyedül értem el. Annak idején menedzserem sem volt, a külföldi szerződéseket is én intéztem.

Ha gödörben voltam, magamtól kellett talpra állnom. Pécsről lettem magyar válogatott. Bárhol játszottam, a közönség kedvence voltam. Pécsnek köszönhetek szinte mindent, de sokat is adtam ennek a városnak akkor, amikor a PMSC bajnoki ezüstérmert nyert vagy amikor 1990-ben a Honvéd legyőzésével megnyertük a Magyar Kupát.

– Az idén elhunyt Garami Józsefre hogyan emlékezik vissza?
– Sokan nem tudják, hogy pályafutásom kezdetén fél évet töltöttem a PMSC korosztályos csapatában, majd átigazoltam a PVSK-ba. Garami József éveken át járt a nyakamra, hogy jöjjek vissza a PMSC-be. Két év után adtam be a derekamat, majd azonnal megnyertük az ifibajnokságot és az ifikupát is. Garami József vezetése alatt lettem az, aki. Ő volt az a mester, aki a korát megelőzve tudott bennünket NB I-es játékossá nevelni. Kiváló pedagógus, nagyszerű ember volt, akitől minden tudást, minden alapot megkaptam.

– Az 1985–86-os bajnokságban mi hiányzott a nagy áttöréshez, a bajnoki cím megnyeréséhez? Az volt a baj, hogy a Pécs vidéki csapat volt?
– Ugyan, dehogy. Abban az időben a Honvéd volt az ország legerősebb klubcsapata, a pécsi ezüst így óriási szenzációnak számított. Nem volt realitása annak, hogy a Pécs bajnok legyen. Abban a bajnokságban lettem NB I-es játékos, majd később, Róth Antal távozásával stabil kezdő.

– Mennyire szomorítja el, hogy Pécsett évek óta nincs komoly labdarúgás?
– Nagyon. Senkit sem szeretnék megbántani, de olyan helyeken vannak NB I-es csapatok, stadionok… Tudom, minden csak pénz kérdése. 

De az, hogy a jelenlegi Pécsnek saját stadionja sincs, hogy a hazai meccseit is egy olyan pályán kell játszania, ami ma már nem az övé, számomra borzalmas dolog.

Mindez egy olyan városban, ahonnan rengeteg válogatott játékos került be a magyar futballba.

– Van még egyáltalán nézői-szurkolói igény arra, hogy Pécsett élvonalbeli labdarúgás legyen?
– Persze, hogy van, illetve lenne. 2015-ben az MLSZ – teljes joggal – a megye I-be száműzte a pécsi csapatot. Ekkor lettem én a csapat edzője. Mindezt úgy vállaltam el, hogy a szerződésem aláírásának pillanatában egyetlen igazolt játékosa sem volt a klubnak. A nulláról indulva kezdtük el. Azonnal megnyertük a megye I-et, ami egyáltalán nem volt könnyű. 

Márton Gábor, aki szerint Pécsett óriási igény lenne az élvonalbeli futballra (Fotó: Dunántúli Napló/Kovács Liliána)

Az utolsó hazai meccsünkön 2500 néző volt kint a stadionban. Egy megyei I-es meccsről beszélünk. Jött az NB III, a Dabas elleni mérkőzésen már 3500 ember volt kint a lelátón. Ez a válaszom arra, hogy lenne-e igény Pécsett az élvonalbeli focira. Nagyon bízom abban, hogy ez az álom egyszer megvalósul, s akkor talán még én is részese lehetek a nagy visszatérésnek.

– Ennek a beszélgetésnek az apropóját az adta, hogy a magyar labdarúgó-válogatott szombaton este Dublinban kezdi meg a világbajnoki selejtezőket. Mit vár ettől az összecsapástól?
– Az ír válogatott talán még az a csapat, amely nem adta fel a régi stílust, az angolokra régebben oly jellemző játékot játsszák. Nagyon nehéz meccs lesz. Nyerünk-e? Nem szeretek és nem szoktam soha tippelni. 

Ha akarunk valamit, akkor Írországot meg kell verni, ez nem vitás.

Számomra az is kérdés, hogy a magyar csapat hogyan áll most fel, hiszen a mi válogatottunkban is van most egy kis fluktuáció. De nagyon bízom abban, hogy sikeresen rajtolunk az ír fővárosban.