Úgy vertük meg az íreket, mint még soha

Szombaton este 20.45-től a magyar labdarúgó-válogatott Írországban kezdi meg szereplését a világbajnoki selejtezőkön. Az írek elleni focimúlt legemlékezetesebb mérkőzésére 32 évvel ezelőtt került sor, amikor a magyar csapat úgy nyert 4-2-re idegenben, hogy az ellenfél a 4. percben már 2-0-ra vezetett. Annak a magyar csapatnak az egyik játékosa Márton Gábor volt, akivel a mostani ír–magyar meccs kapcsán ültünk le beszélgetni Pécsett.

Márton Gábor, aki részese volt Írország 4-2-es legyőzésének 1993-ban Fotó: Dunántúli Napló/Kovács Liliána

– Nagyon megünnepelték ezt a dublini győzelmet? Már csak azért is kérdezem ezt, mert egy hónappal a diadal előtt 3-0-ra kaptak ki az oroszoktól a moszkvai vb-selejtezőn, majd Dublin után három héttel mentek Izlandra, ahol 2-0-s vereséget szenvedtek a skandináv csapattól ugyancsak vb-selejtezőn.

– Nem rúgtuk ki a ház falát, de jól esett, hogy végre nyertünk egy meccset. Akkoriban teljesen máshogy nézett ki a magyar válogatott, mint most. A keret összetétele állandóan változott, kapitányok jöttek-mentek. Az én huszonegy válogatott szereplésem alatt a kapitányi székben Mészöly Kálmán (kétszer is), Verebes József, Bicskei Bertalan, Jenei Imre és Puskás Ferenc is ült. Sem a szervezettség, sem az anyagi lehetőségek nem voltak olyanok, mint ma. 

Akadt válogatott meccs, amely után nem engedték a mezcserét, mert ha ezt megtesszük, nem lett volna mit felhúzni a következő mérkőzésen.

Ez ma már elképzelhetetlen. Az egész sportág nagyon sokat változott. Ma sokkal stabilabb minden, akár a klubokat, akár a válogatottat nézem. Ha ma valaki jól játszik, akár Magyarországon is komoly egzisztenciát tud megteremteni. A kilencvenes évek elején ez nem így működött, annyival voltunk csak kedvezőbb helyzetben, mint a nyolcvanas évek nagy egyéniségei, hogy nekünk már nem kellett harmincéves korunkig a külföldi szerződésre várnunk. Akkoriban, ha profi körülmények között szerettünk volna futballozni, több ezer kilométerre kellett elmennünk. A Bosman-szabály előtt ugyanis hiába járt le a szerződésed a klubbal, a játékjogod azok után is ott maradt, azaz, aki meg akart venni téged, annak fizetnie kellett. Ma már ez is másképpen megy. 

– Önt mindig is azok közé a játékosok közé sorolta a korabeli magyar sportsajtó, akire lehetett számítani, aki képes volt meghalni a nemzeti tizenegyért. Miért csak huszonegyszer játszott a magyar válogatottban?


– Mert 1995-ben Izraelbe szerződtem, s az akkori magyar szövetségi kapitányok nem tartották erős bajnokságnak az izraeli bajnokságot, de a ciprusit sem. 

Ha ez szóba került, akkor legyintettek egyet. Pedig az izraeli foci akkor fényévekkel járt a magyar előtt.

A sors különös fintora, hogy 1995. augusztus 16-án, Siófokon éppen Izrael ellen játszottam utoljára a magyar válogatottban. Azon a mérkőzésen Scharf Shlomo volt az izraeliek edzője, ő ismert engem, mert látott játszani a francia bajnokságban. Így kezdődött a kapcsolatfelvétel, aminek a vége az lett, hogy Izraelbe szerződtem. De ha azt kérdezi, van-e hiányérzetem a válogatott szereplésekkel kapcsolatban, akkor van. 

– Más ember lenne, ha többször szerepelt volna a válogatottban?
– Dehogy is. Ez fel sem merül bennem.

– Az sem, hogy a mellőzés miatt olyan történelmi kudarcokból maradt ki, mint az 1997-es jugoszlávok elleni vb-pótselejtező, amelyen két meccsen tizenkét gólt kaptunk?
– Most mondjam azt, ha ott vagyok, nem ez lesz a vége? Ezzel persze most csak vicceltem. Nyilván minden egyes vereség kudarc volt, de akkor is a magyar válogatott mezét húzhattad magadra. Nekem ez akkor is megtiszteltetés volt az ottani játék, ha elvertek bennünket. 

Ha rosszak is voltunk, ha ütöttek-vágtak bennünket, akkor is mi voltunk az akkori kor legjobb játékosai.

– Komoly szinten három országban légióskodott, a már említett Izrael mellett Belgiumban és Franciaországban. 1990-ben igazolt a belga Genkhez, de egy év után hazatért. Miért?
– Akkor a Genk a belga élvonal újonca volt. Előtte nagyon sokáig figyeltek, többször eljöttek a magyar bajnokikra. Nem jöttek az eredmények, s tőlem olyan játékstílust vártak el, ami nem én voltam. Hazajöttem a Honvédba. Később ott nyertem bajnokságot a finn Martti Kuusela vezetésével.

– Ó, igen. A magyar sportsajtó egyszerűen csak síedzőnek nevezte azt a finn szakembert, aki aztán a bajnoki címig vezette a Honvédot.
– Azért, mert Finnországból érkezett, még lehet jó futballedző. Annak idején segítettem Kuuselának a tolmácsolásban, mert jól beszéltem angolul. Remekül ment minden, egészen elképesztő volt számomra az a nyugalom, ami a finn edzőből áradt.

– Franciaország, Cannes?
– Az volt életem talán legjobb időszaka. Az 1993–94-es bajnokság, sikeres év, újonc csapat, a kispadon azzal a Luis Fernándezzel, aki 1984-ben Európa-bajnoki címet nyert a francia válogatott játékosaként. 

Luis Fernández, a Cannes vezetőedzőjeként 1993-ban (Fotó: AFP/Jacques Soffer)

Cannes-ban olyan játékosokkal focizhattam, mint Patrick Viera vagy Johan Micoud. Nagyszerű közegben játszhattam, s a Cannes szinte berobbant az élvonalba. Újoncként az első három meccsen veretlen maradt, idegenben legyőzte a Saint Étienne csapatát, odahaza megverte a Marseille-t, majd elhozott egy pontot Bordeauxból. Ezen a három mérkőzésen még nem játszhattam, mert nem jött meg a játékengedélyem. Aztán befutott minden papír, én meg kifuthattam a Cannes mezében a pályára. Felejthetetlen időszak volt.

– Miért jött onnan egy év után haza?
– Mert hívott a Pécs és a szívemre hallgattam. Ma már tudom, hogy ez óriási hiba volt. Nekem a francia csapatnál lejárt az egyéves szerződésem, 1994 nyarán pedig Luis Fernández a PSG edzője lett, s a következő szezonban bajnoki címet nyert a párizsiakkal. Most mondjam azt, hogy hívott magával? Igen, hívott, de megrekedtek a tárgyalások. Közben a Pécs bombázott, óriási terveket szövögettek, én meg hazajöttem. Ki kellett volna várnom, nem lett volna szabad hazatérnem. Ráadásul akkoriban a spanyol Valladolid csapata is megkeresett a spanyol első ligából. Ma már nagyon bánom ezt a döntésemet. 

– Pécsett beszélgetünk, mit adott önnek ez a város?
– Itt születtem, itt lettem futballista, a mai napig ide jövök haza. 

Ajándékba sosem kaptam semmit, mindent egyedül értem el. Annak idején menedzserem sem volt, a külföldi szerződéseket is én intéztem.

Ha gödörben voltam, magamtól kellett talpra állnom. Pécsről lettem magyar válogatott. Bárhol játszottam, a közönség kedvence voltam. Pécsnek köszönhetek szinte mindent, de sokat is adtam ennek a városnak akkor, amikor a PMSC bajnoki ezüstérmert nyert vagy amikor 1990-ben a Honvéd legyőzésével megnyertük a Magyar Kupát.

– Az idén elhunyt Garami Józsefre hogyan emlékezik vissza?
– Sokan nem tudják, hogy pályafutásom kezdetén fél évet töltöttem a PMSC korosztályos csapatában, majd átigazoltam a PVSK-ba. Garami József éveken át járt a nyakamra, hogy jöjjek vissza a PMSC-be. Két év után adtam be a derekamat, majd azonnal megnyertük az ifibajnokságot és az ifikupát is. Garami József vezetése alatt lettem az, aki. Ő volt az a mester, aki a korát megelőzve tudott bennünket NB I-es játékossá nevelni. Kiváló pedagógus, nagyszerű ember volt, akitől minden tudást, minden alapot megkaptam.

– Az 1985–86-os bajnokságban mi hiányzott a nagy áttöréshez, a bajnoki cím megnyeréséhez? Az volt a baj, hogy a Pécs vidéki csapat volt?
– Ugyan, dehogy. Abban az időben a Honvéd volt az ország legerősebb klubcsapata, a pécsi ezüst így óriási szenzációnak számított. Nem volt realitása annak, hogy a Pécs bajnok legyen. Abban a bajnokságban lettem NB I-es játékos, majd később, Róth Antal távozásával stabil kezdő.

– Mennyire szomorítja el, hogy Pécsett évek óta nincs komoly labdarúgás?
– Nagyon. Senkit sem szeretnék megbántani, de olyan helyeken vannak NB I-es csapatok, stadionok… Tudom, minden csak pénz kérdése. 

De az, hogy a jelenlegi Pécsnek saját stadionja sincs, hogy a hazai meccseit is egy olyan pályán kell játszania, ami ma már nem az övé, számomra borzalmas dolog.

Mindez egy olyan városban, ahonnan rengeteg válogatott játékos került be a magyar futballba.

– Van még egyáltalán nézői-szurkolói igény arra, hogy Pécsett élvonalbeli labdarúgás legyen?
– Persze, hogy van, illetve lenne. 2015-ben az MLSZ – teljes joggal – a megye I-be száműzte a pécsi csapatot. Ekkor lettem én a csapat edzője. Mindezt úgy vállaltam el, hogy a szerződésem aláírásának pillanatában egyetlen igazolt játékosa sem volt a klubnak. A nulláról indulva kezdtük el. Azonnal megnyertük a megye I-et, ami egyáltalán nem volt könnyű. 

Márton Gábor, aki szerint Pécsett óriási igény lenne az élvonalbeli futballra (Fotó: Dunántúli Napló/Kovács Liliána)

Az utolsó hazai meccsünkön 2500 néző volt kint a stadionban. Egy megyei I-es meccsről beszélünk. Jött az NB III, a Dabas elleni mérkőzésen már 3500 ember volt kint a lelátón. Ez a válaszom arra, hogy lenne-e igény Pécsett az élvonalbeli focira. Nagyon bízom abban, hogy ez az álom egyszer megvalósul, s akkor talán még én is részese lehetek a nagy visszatérésnek.

– Ennek a beszélgetésnek az apropóját az adta, hogy a magyar labdarúgó-válogatott szombaton este Dublinban kezdi meg a világbajnoki selejtezőket. Mit vár ettől az összecsapástól?
– Az ír válogatott talán még az a csapat, amely nem adta fel a régi stílust, az angolokra régebben oly jellemző játékot játsszák. Nagyon nehéz meccs lesz. Nyerünk-e? Nem szeretek és nem szoktam soha tippelni. 

Ha akarunk valamit, akkor Írországot meg kell verni, ez nem vitás.

Számomra az is kérdés, hogy a magyar csapat hogyan áll most fel, hiszen a mi válogatottunkban is van most egy kis fluktuáció. De nagyon bízom abban, hogy sikeresen rajtolunk az ír fővárosban.