Húsz éve ment el a legendás edző, aki különös tanácsot adott a fradistákról

A karácsonyhoz ünnepi szám dukál. Elmélyültséggel, ünnepi hangulattal, mély érzelmekkel és évtizedes szokás szerint a Nemzeti Sport (elődjeként a Népsport) is mindig tartotta magát ehhez a hagyományhoz. A művészeti vezető napokat töltött el a karácsonyi címlap megalkotásával, hogy ne csak a tartalom, hanem a külcsín is méltó legyen az ünnep szelleméhez. A kegyetlen sors azonban két évtizede közbeszólt, és mindent leegyszerűsített, a sportlap december 24-i számának a címlapját a gyász uralta – az oldalt egy hasáb kivételével egy mosolygós, idős úriember fotója foglalta el, a cím pedig ennyi volt: Baróti Lajos 1914–2005.

Baróti Lajos világklasszisokkal dolgozott együtt szövetségi kapitányként, a kép 1959-ben készült, és a mester Albert Flóriánnal, valamint Göröcs Jánossal beszélget. Fotó: MTI/Petrovits László

Baróti Lajos édesapja tanár ember volt, a testvére, Baróti Dezső irodalomtörténész, ő maga jogásznak tanult a szegedi egyetemen, 1940-ben abszolutóriumut is szerzett, ám jött a háború, a hadifogság, és leginkább ott volt a nagy szerelem, a futball. Játékosként eljutott a válogatottba is, 1939-ben Németország (5-1-es győzelem a Fradi-pályán), majd 1941-ben Svájc (2-1-es siker Zürichben) ellen lépett pályára, ám ha nem vonzza az edzői munka, ma csak a sportág statisztikusai tudnának a létezéséről.

Baróti Lajos halála címlapot kívánt Fotó: Arcanum.hu

Szerencsére vonzotta. Már edzői diplomával a zsebében a visszavonulása után azonnal, 1948-ban leült addigi csapata, a Győri ETO kispadjára, és ezzel elkezdődött egy Magyarországon szó szerint páratlan karrier, de a nemzetközi porondon is kevés hasonlót találunk. Pályafutása állomásait ma már bárki másodpercek alatt megtalálja az interneten, nem érdemes elveszni a részletekben. A legfontosabb az összes adat közül, hogy önálló szövetségi kapitányként 117-szer ült a magyar válogatott kispadján, de tagja volt annak a válogatóbizottságnak is, amely 1957-ben négy meccsen vette kézbe a nemzeti csapat irányítását. Négy világbajnokságra vitte ki saját hazájának a válogatottját, rajta kívül erre csak a német Sepp Herberger és Helmut Schön, valamint az angol Walter Winterbottom volt képes a labdarúgás egyetemes történetében.

 

Baróti Lajos volt a jó zsaru

Olyan tekintélyt sugárzott az intelligenciájával, az eleganciájával, hogy már fiatalon is mindenki Lajos bácsinak szólította. Később, a kétezres évek elején vicces volt a két idős legenda, Baróti Lajos és Illovszky Rudolf beszélgetését hallgatni, 

mert az utóbbi mindössze nyolc évvel volt fiatalabb, mégis Lajos bácsinak hívta kollégáját, aki a magyar válogatottnál a hatvanas években a főnöke is volt.

Rudi bácsi mindig azt mesélte, hogy ők ketten jó zsaru, rossz zsarut játszottak a futballistákkal: ő volt a kemény, a kérlelhetetlen, Lajos bácsi pedig a szelíd, az értelemre ható.

Tanúkat hozni az 1958-as világbajnokságról már sajnos nem lehet, a keret tagjai már nincsenek közöttünk. A chilei és az angliai csapattagok közül viszont szerencsére még él a 86 éves egykori kapus Szentmihályi Antal és az egy évvel idősebb csatár, Rákosi Gyula is, igaz, közülük az előbbi 1962-ben nem lépett pályára, 1966-ban viszont mindketten erősségei voltak a negyeddöntőben a szovjetek ellen elbukó csapatnak. Ez a torna hozta meg egyébként Baróti Lajos legemlékezetesebb sikerét, a brazilok 3:1-es legyőzését.

Baróti Lajos az egyik kitüntetését mutatja Grosics Gyulának  Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

– Az első csoportmeccsen magunknak is nagy csalódást okozva 3:1-re kikaptunk a portugáloktól – emlékszik vissza Rákosi Gyula. – Ezután következtek a címvédő brazilok. Lajos bácsi rendkívül higgadt maradt, elmondta, papíron ők a jobbak, éppen ezért játsszunk nyugodtan, felszabadultan, egész egyszerűen levette a felelősséget a vállunkról. 

Ennek meg is lett az eredménye, a világ még ma is emlegeti azt a győzelmünket. Lajos bácsiról szólva az jut még az eszembe, hogy amit ő mondott, az mindig igaz volt. Soha nem kiabált, talpig úriember volt, megadta nekünk a tiszteletet.

Mi is megadtuk neki, a lényéből fakadóan még az is tisztelte, aki esetleg haragudott rá vagy nem kedvelte. Taktikailag felkészült volt, mindig tudtuk, mi a dolgunk a pályán.

Az angliai világbajnokságot a közvélemény akkor kudarcként értékelte, akkor ezzel járt, ha a válogatott nem jutott négy közé… Baróti Lajos a szovjetek elleni balszerencsés 2:1-es vereség után 1966. július 23-án lemondott. A meccs utáni vacsorán, ahol az angol kormány vendégelte meg a korábban közönségszórakoztató játékkal előrukkoló magyar nemzeti csapatot, szót kért, és bejelentette a lemondását:

1957. december 22-én, egy nyugatnémetek elleni meccs volt az első, amelyen én vezethettem a magyar válogatottat, és akkor ott, Hannoverben álmodni sem mertem volna róla, hogy zsinórban három világbajnokságon is én lehetek a kapitány. Csaknem kilenc év telt el azóta, és ez a tegnapi volt a nyolcvanadik mérkőzésem. Még kimondani is sok, nemhogy végigülni és végigizgulni ennyiszer kilencven percet. Őszintén szólva az idegeim sokat szenvedtek. Különösen négy éve a csehszlovákok, illetve most, a szovjetek elleni két negyeddöntő viselt meg. Mert két ilyen fontos meccset ilyen balszerencsésen elveszteni nem akármilyen megpróbáltatás. Azt hiszem, valami átok nehezedett rám, úgyhogy talán jobb, ha átadom a stafétát. Talán az utódomnak több szerencséje lesz.

Ma már tudjuk, nem lett. Baróti Lajos egész biztosan nem hitte volna, hogy az a kapitány, aki legközelebb világbajnokságra vezeti a magyar csapatot, újra ő lesz, de tizenkét év múlva. Ezt a tucatnyi esztendőt azonban igen tartalmasan töltötte. Először is lerakta annak az Újpestnek az alapjait, amely Európa egyik legjobb csapatává nőtte ki magát, három bajnoki címet is nyert a lilákkal, majd egy évig Peruban dolgozott szövetségi kapitányként. Hazatérve a Vasassal Magyar Kupát nyert 1973-ban. Egy évvel később 60 évesen köszönt el az angyalföldi klubtól, és már nem voltak nagy tervei. Komjáti András, aki a keze alatt lett állandó csapattag, azt mesélte, hogy Lajos bácsi televíziót kapott a csapattól búcsúajándékként, és amikor Várady Bélával együtt betették a csomagtartójába, az idős edző azt mondta nekik, szép jövő vár rájuk, de ő már nem fog edzősködni.

 

Lajos bácsi, köszönjük!

Ehhez képest egy év múlva újra ő volt a szövetségi kapitány, majd ült a portugál Benfica kispadján is. A válogatottnál lett ismét a játékosa Tóth András, akit korábban ő épített be az alakuló klasszis Újpestbe.

– Ha jellemeznem kellene őt, akkor azt mondanám, hogy intelligens, felkészült, komoly úriember – kezdi a 17-szeres válogatott újpesti legenda, aki az 1978-as világbajnokságon az olaszok elleni 3-1-es vereségnél a becsületgólt szerezte. – A nyári és a téli alapozások idején kegyetlenül meghajtott minket, alig éltünk, de az idény közben legfeljebb napi egy egyórás edzést tartott, így frissen tartotta a játékosokat. Megkövetelte a fegyelmezettséget és a teljes erőbedobást a meccseken.

Baróti Lajos egyébként vonakodva lett 1975-ben ismét szövetségi kapitány, és inkább arra látszott több esély, hogy 1970 és 1974 után harmadszor sem lesz ott a csapat a világbajnokságon. 

Ám a selejtezőkön sikerült Görögországból elhozni egy pontot, itthon megverni a szovjeteket, majd a csoportot megnyerve az interkontinentális pótselejtezőn a válogatott 6-0-ra lemosta a pályáról Bolíviát.

Akkor terjedt el a szurkolói rigmus:  „Lajos bácsi, köszönjük!” A magyar futballban akkor teljhatalommal rendelkező elnök, Kutas István ráerőltette az akaratát a felkészülés során, ami Tóth András szerint is rengeteget ártott. A csapat aztán Argentínában,jó kezdés után, összeomlott a házigazdák ellen, majd kikapott a franciáktól és az olaszoktól is, és persze nem jutott túl a csoportkörön.

Baróti Lajos ezúttal a BBC magyar adásában jelentette be a lemondását, de még nem volt vége a pályafutásának. Előbb az osztrák Admira Wacker kispadjára ült le, majd 1980 és 1982 között a Benfica mestere lett. Ez volt az utolsó nagy dobása. 1981 tavaszán előbb a bajnokságot, majd a Portugál Kupát is megnyerte a lisszaboni csapattal.

Gellei Imre és Illovszky Rudolf Baróti Lajos búcsúztatásán  Fotó: MTI/Földi Imre

Egyik utódja, a későbbi szövetségi kapitány Gellei Imre nagyon jó kapcsolatot ápolt Baróti Lajossal. Az idős mester 2005 decemberében gratulált neki ahhoz, hogy a Ferencváros vezetőedzője lett, és sajnálkozott azon, hogy a Fradi őt sohasem hívta, pedig igent mondott volna.

– Kaptam tőle néhány jó tanácsot – meséli Gellei Imre. – Az egyik az volt, hogy valaki hiába ragyogó futballista, ha emberileg nem illik a közösségbe, akkor le kell mondani róla, illetve nem kell meghívni a válogatottba. Ő ott is csapatot épített, ahogy mindig mondta, nem a forduló válogatottját állítja össze, és a kiválasztott játékosokhoz akkor is ragaszkodott, ha a formájuk történetesen visszaesett. Hallottam tőle azt is, hogy legalább egy fradistát mindig be kell tenni a válogatottba, ez a szurkolók miatt mindig fontos húzás.

Miután gratulált Gellei Imrének, megbeszélték, januárban ismét találkoznak. Erre azonban nem került sor: december 23-án megállt a szíve.

NÉVJEGY Baróti Lajos (Kratochfill Lajos) született: 1914. augusztus 19., Barót elhunyt: 2005. december 23. (91 évesen) posztja: fedezet játékos: Szeged AK (1928–1936), Szeged FC (1936–1946), Győri ETO (1946–1948) válogatott: Magyarország 2 mérkőzés/0 gól, 1939, 1941 edző: Győri ETO (1948–1952), Bp. Postás (1952–1953), Vasas (1953–1957), magyar válogatott (1957–1966), Újpesti Dózsa (1967–1971), perui válogatott (1971–1972), Vasas (1972–1974), magyar válogatott (1975–1978), Wacker Innsbruck (1979), Benfica (1980–1982) eredményei edzőként: magyar bajnok 4 (1957, 1969, 1970, 1971), Magyar Kupa-győztes 4 (1955, 1969, 1970, 1973), Közép-európai Kupa 2 (1956, 1957), világbajnokság kapitányként: 1958, 1962, 1966, 1978