A tavaly őszi egyetlen személyes találkozásunk után félretettem korábbi negatív tapasztalataimat, és nyitottan, tiszta lappal vártam a szövetségi kapitány meghívását. Mindketten azt jeleztük egymást felé, hogy a múltat lezárva, a világbajnokság előtt a közös célra és jövőre, a magyar válogatott sikerére koncentrálunk. Ennek szellemében teljes bizalommal és minden erőmmel készültem arra, hogy segíthessem a csapatot. Ezt a szándékot a klubom is maximálisan támogatta: a Győri ETO kifejezetten a válogatottbeli szereplésre készített számomra rehabilitációs tervet, ami jól mutatta, mennyire komolyan vettem azt a célt, hogy ott lehessek a magyar csapattal. A novemberi események során azonban ismét olyan helyzetbe kerültem, amelyet sem játékosként, sem emberként nem éreztem tiszteletteljesnek és igazságosnak.
Egy, a klub és válogatott egészségügyi stábja által egyeztetett és javasolt rövid rehabilitációs időszak helyett, egy nap után hazaküldtek, úgy, hogy szakmailag is reális esély volt arra, hogy a világbajnokságon bevethető állapotba kerüljek. Ez a döntés számomra azt jelentette, hogy az általam megadott bizalom nem volt kölcsönös.
Mivel ez nem egy egyszeri eset volt, hanem az utolsó pont az i-re az évek során felhalmozódott sérelmek sorában, meghúztam a határt, amit egy héttel ezelőtt egy telefonbeszélgetés során közöltem is a szövetségi kapitánnyal.
Ez az eset is – ahogyan több más, velem kapcsolatos helyzet korábban – nem úgy jelent meg a nyilvánosság előtt, ahogyan az a valóságban történt!



















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!