Közös póló: szerb–magyar sors és közösség, Tiszán innen, Drinán túl

Belgrádban a szerbeket egyszerűen nem lehetett legyőzni. Ez a férfivízilabda Európa-bajnokság esszenciája.

Szerbia megérdemelten nyerte meg az Európa-bajnokságot Fotó: Czeglédi Zsolt Forrás: MTI Fotószerkesztõség

Még le sem fújták a döntőt, aminek kimenetele az utolsó percekben már nem, csupán végeredménye (végül 10-7) lehetett kérdéses, a szerbek már megkezdték az ünneplést. A medencében, annak partján, a nézőtéren és a Belgrád Aréna stúdiójában egyaránt. Halkan már szólt a Mars na Drinu, a Drina-induló, a szerb bátorság és büszkeség, a harcias ösztön dalba foglalt szimbóluma, amit a horvátok tiszta szívből gyűlölnek, s éppenséggel mi, magyarok is zokon vehetünk, a szerbek viszont a legmagasztosabb pillanatokban vetnek be.

Forrt a víz, ahogy a szerbek a győzelmet ünnepelték a belgrádi vízilabda Európa-bajnokságon Fotó: Sportal.rs

A végső dudaszó után a cserejátékosok és a stábtagok sorra ugrottak a medencébe. Még mindig a klarinét szólt a robbanást előkészítendő. Aztán mint egy tökéletesen megrendezett színházi előadásban, amikor már mindenki, akinek ott volt a helye, a medencében ölelkezett, elérkeztünk a nóta gyors szakaszához, a trombita vette át a szólamot vérpezsdítően.

Ekkor a szerb játékosok lábtempóval kiemelkedtek a vízből, közben a kezükkel dervis módjára csapkodták a vizet, a már különben is tomboló szurkolósereg extázisban tört ki.

Kusturicát ihlető eszelős katarzis, az Európa-bajnokság esszenciája: Belgrádban a szerbeket egyszerűen nem lehetett legyőzni.

Vereségre ítéltetett, szenvedő félként is lúdbőröztető pillanat volt. A csapatjátékok lényege manifesztálódott, amikor az egyén természetszerűleg feloldódik a közösségben, játékos és szurkoló eggyé válik csapatként – és diadalmaskodik.

Csapatjáték, benne vízilabda, amihez a szerbek nagyon értenek

A szerbek nagyon értenek ehhez. Az európai nemzetek közül talán a legjobban. Az elmúlt évtizedekben ugyan nagy árat fizettek azért, hogy harcias ösztönüket végre megtanulják kordában tartani, de ott, ahol annak helye van, a sportban, kiélhetik féktelen vágyaikat.

Igen, Belgrádban nem lehetett legyőzni őket, pedig az elmúlt évtizedekben, akár csak a magyar válogatott három olimpiai aranyéremmel ékesített nagy korszakában, láttunk ennél jobb szerb vízilabda-válogatottat.

A mostani szerb csapatban nincs annyi kiválóság, mint egymásba fonódóan a Szavics, Vujaszinovics, Prlainovics, Filipovics fémjelezte korszakban. A fegyelem, az akarat, a fizikum azonban most is adott, megspékelve két világsztárral, az állócsillag, háromszoros olimpiai bajnok Dusan Mandiccsal – aki nem is mellékesen a Ferencvárost is már két Bajnokok Ligája-győzelemhez segítette – és Milan Glusaccal, az ifjú kapussal, akit a szerb közönség a torna MVP-jének követelt.

A 2026-os Eb döntőjében ennyi elég volt. Az 5-5-ös első félidő után a tét fokozódása Mandics és Glusac teljesítményére serkentőleg, a magyar játékosokéra viszont bénítólag hatott.

Nevezhetjük ezt rutinnak, ahogy Varga Zsolt mondta – bár éppen Glusac esetében ez aligha igaz –, vagy győztes karakternek, délszláv mentalitásnak. A lényeg: e téren a szerbek nem csak velünk, a mezőnyben talán mindenkivel szemben előnyben vannak. Magyarán: jobbak.

Varga Zsolt és a magyar válogatott dilemmája: mi legyen Zalánkival?

Ebből az is következik, csak egyértelmű minőségi fölényben lehet őket felülmúlni. Miként mindenekelőtt az athéni olimpia döntőjében. Abból a magyar válogatottból nem véletlenül került ki hat háromszoros olimpiai bajnok, a „csupán” egy és kétszeres aranyérmesekről már nem is szólva. Ennyi világsztár a jelenlegi magyar válogatottban nincs. Tartalékként ott van még Zalánki Gergő, akit 2023-ban a világ legjobb játékosának választottak meg, és Vámost Márton. Senki sem beszél róla szívesen, Zalánki nehéz eset, nem mindenki rajong érte, az sem véletlen, hogy az Eb-n szereplő játékosok kivétel nélkül kiemelték, micsoda szeretetközösséget alkot a mostani keret. Tegyük hozzá, szemben azzal, amelyik a párizsi olimpián szerepelt – Zalánkival a soraiban.

Ám nagyon úgy néz ki, miként a Kemény-csapat anno Varga Tamást, a mostani válogatott Zalánkit nem nélkülözheti – ha le akarjuk győzni a szerbeket. A Los Angeles-i olimpiáig vezető útnak talán ez a legnagyobb próbatétele. Természetesen majd a Szerbiában is tisztelt Varga Zsolt dönt róla: Zalánkival vagy nélküle.

Ha már szóba került az athéni olimpia, egy személyes élményt még hadd poroljak le. Az egybenyílt sajtó- és a VIP-páholyban, a fölöttünk lévő sorban középkorú szerb sportvezetők szurkoltak a szerepükhöz mérten olykor a sportszerűség határát feszegetve, a rosszallásunkat is kiváltva. Amikor a végső dudaszó szentesítette a hátrányból kivívott magyar diadalt, a keserűség dacára rögvest visszavedlettek kimért úriemberekké és azonnal gratuláltak. A szerbek csak a küzdelem idejére vetkőznek ki magukból.

A vízilabdának is köszönhetjük: már másként tekintenek ránk a szerbek

Mindezt csupán azért hozom szóba, mert Belgrádban a magyaroknak – úgy sem, ha a szerb válogatott ellenfeleiként érkeznek – semmi félnivalójuk nincs. A szerbek – vízilabdában mindenképpen – valahogy megtanultak tisztelni minket, de legalábbis felismerni a közös érdekeinket.

Van még feladat e téren bőven, de az egykori gyűlölet versengéssé szelídült, s vannak olyan ügyek, amelyekben akár szövetségesekként léphetünk fel.

A vízilabda népszerűsítése mindenképpen egy ezek sorában. A póló, mint tudjuk, hungarikum, amit nem gyengít, ellenkezőleg, csak erősít, ha a szerbek a maguk részéről ugyanígy gondolkoznak. Tiszán innen, Drinán túl...

Az Eb értékelése a Szpíker korneren: