Leányfalun otthonra talált

Kósz Zoltán húsz évig védett az élvonalban, négy olimpia férhetett volna ebbe a két évtizedbe, hiszen már 1988-ban, húszévesen ott volt a szöuli játékokon ötödik helyezett válogatottban, és 12 évvel később aranyérmet akasztottak a nyakába Sydney-ben. Minden idők egyik legnagyszerűbb magyar vízilabdakapusának azonban kimaradt Barcelona, cserébe 2005 óta azt csinálja, amihez kedve van: Leányfalun egy vízilabda-sportiskola vezetője barátjával és egykori Vasas- és válogatottbeli játékostársával, Petőváry Zsolttal.

Az olimpiai bajnok kapus jelenleg egy vízilabda-sportiskola vezetőjeként dolgozik Fotó: Havran Zoltán

– Szinte példátlanul fiatalon, húszévesen bekerült a szöuli csapatba, úgy tűnt, tizenöt évre megoldódtak a válogatott kapusgondjai, aztán négy évre rá mégis lemaradt a barcelonai gépről. Rosszul élte meg?

– Rosszul, de nem volt tragédia. Akkoriban Nemes Gáborral és Kuna Péterrel hárman hasonló képességű kapusok voltunk, hosszú éveken keresztül közülünk került ki az olimpiára utazó két szerencsés, és akkor még nem beszéltem szegény Ambrus Tamásról. Nem volt ebből semmiféle probléma, főleg hogy Longa (Nemes) három évvel járt előttem, Kuna pedig kettővel. Ők már akkor stabil ob I-es kapusok voltak, amikor én még csak szélhámos voltam.

– Micsoda?!

– Szélhámosnak hívták régen azt a csikót, amelyiket csak úgy bekötötték az anyja mellé a kocsi elé, de igazából nem húzott. Ez a szó eredeti jelentése.

– És még mondja valaki, hogy a sportolók felszínes emberek, hogy semmit sem tanulhat tőlük az ember! Szóval a korai kezdés, a szöuli szereplés után valahogy nem jöttek a sikerek, főleg nem a magyar vízilabdasportnak. Megfordult-e a fejében, hogy egyszer még olimpiai bajnok lesz?

– Gyerekként ezzel keltem, ezzel feküdtem. Aztán ahogy válogatott lettem, lassan tudatosult bennem, hogy ezt nem adják olyan könnyen. Rájöttem, annál jóval többet kell beletennem, mint amennyit addig beletettem. Hogy a vízilabda áldozatokkal jár. Így teltek-múltak az évek, és amikor 1996 végén megérkezett Kemény Dénes, és elkezdtünk együtt dolgozni, szinte azonnal jöttek az eredmények. Athénban, a világkupán már harmadikok lettünk, aztán Sevillában megnyertük az Eb-t. Rögtön tudtam, hogy itt valami más történik, mint az addigi években. Korábban az volt a mantra, hogy nem szabad felesleges terhet rakni a játékosok vállára, nem szabad arról beszélni, hogy esélyesek vagyunk. Így aztán nem is nyertünk, mintha csak be akartuk volna bizonyítani, hogy tényleg nem vagyunk esélyesek. Sevillában viszont Dénes leült velünk a szállodánk zöld gyepén, és azt mondta: „Srácok, jók vagyunk, ezt az Eb-t akár meg is nyerhetjük.” És megnyertük. Attól kezdve elhittük, hogy mindent meg tudunk nyerni, majdnem ismételtünk az 1998-as perthi vb-n, ahol másodikok lettünk. 1999-ben behúztuk a firenzei Európa-bajnokságot, így futottunk neki a sydney-i olimpiának.

– Ön volt az összekötő kapocs Kiss Gergőék, a ’77-esek generációja és a nyolcvanas évek – ne szépítsük – eredménytelen társasága között. Pedig ott is voltak óriási klasszisok: Petőváry, Gyöngyösi, Tóth László, Tóth Frank, Vincze Balázs.

– Egyedül maradtam abból a korosztályból Sydney-re. Hogy ők – illetve mi, mert én is részese voltam azoknak a kudarcoknak – miért nem értek a csúcsra, arra megvan a kézenfekvő válaszom, de azt megtartom magamnak. Azt viszont megmondhatom, hogy Sydney-ben miért győztünk. Először is remek elegyet alkottak az 1975–77-es születésű srácok – Kásás, Molnár, Fodor, Biros, Vári, Szécsi, Kiss Gergő, Steinmetz Barna, Székely Csucsu –, a ’72-esek – Benedek, Varga Zsolt, Märcz Tomi – meg én, a veterán, az utolsó mohikán. Másfelől pedig ott volt Dénes, a mágus.

– Szécsi Zoli már sokszor elmondta a jugoszlávok elleni 8-7-es elődöntő történetét. Most halljuk az ön előadásában is!

– Mennek a szerbek az elődöntőben, mint az állat, mi sem játszottunk rosszul, de hátul valami hiányzott, átlőttek bennünket. Én nem védtem rosszul, de igazán jól sem. És akkor Dénes a harmadik negyedben húzott egy meglepőt, becserélte a 23 éves Szecskát (Szécsit) helyettem, és ettől valahogy minden megfordult. Szecska „integetős”, beszólogatós védési stílusától megzavarodtak a szerbek, és attól kezdve nem tudtak gólt dobni, mi meg 8-7-re győztünk, és benn voltunk az olimpiai döntőben. Egy kapuscsere nagyon jól tud elsülni, és most Dénes nagyon ráérzett. Illetve nem csak most. Szinte mindig.

– Ehhez azért szerencse is kell.

– Persze, de Szecska fantasztikus kapus volt. Első kapusnak is, ahogy azt utána hosszú éveken keresztül bizonyította, cserekapusnak pedig egyenesen zseniális. Ahhoz különleges képességek kellenek, hogy valaki két-három negyed után beugorjon, a kispadról felállva, ráadásul a testhőmérsékleténél tíz fokkal hidegebb közegbe. Továbbá azt várják tőled, hogy sokkal jobban folytasd, mint az a kapus, aki előtted védett. Ez volt az elődöntő sztorija, majd utána Dénes rám bízta a döntést, hogy akarok-e védeni a döntőben az oroszok ellen, vagy sem. Persze volt bennem annyi spiritusz, hogy azt mondjam, védeni akarok. És védtem, méghozzá jól védtem, és 13-6-ra győztünk, olimpiai bajnokok voltunk.

Az olimpiai bajnok kapus jelenleg egy vízilabda-sportiskola vezetőjeként dolgozik
Fotó: Havran Zoltán

– Hogy érzi, mikor volt a csúcson? Mármint kapusként.

– Ezekben az években, 1997-től ­2000-ig. Mármint a válogatottban. A klubban – húsz évig a Vasas, aztán Mladost, a Fradi – hosszabb ideig, mondjuk, 1990-től 2002-ig, 2003-ig. 2003-ban még KEK-et nyertünk a Vasassal, és akkor még mindig nagyon jól védtem. De azt is meg kell mondanom, hogy mindig nagyon jó csapatban védtem, ami nem azt jelenti, hogy könnyű dolgom volt, de azért nem ártott.

– Melyik volt a szíve csapata?

– Erre megint nem válaszolok, mert erre nincs jó válasz. 1989-ben a Vasassal lettem bajnok, 2000-ben pedig a Fradival. Egy-egy. Ha viszont azt kérdezi, hol húztam le a legtöbb évet, a Vasasban. Érdekes, inkább a Magyar Kupákat és a KEK-trófeákat gyűjtögettem, előbbiből ötöt, utóbbiból hármat. Bajnokságot meg csak kettőt nyertem, viszont van tíz ezüstérmem. Illetve tizenegy, mert a Mladosttal is második voltam Horvátországban. A szolnoki hat évet is meg kell említenem, igaz, immár edzőként, Cseh Sanyi segítőjeként Bajnokok Ligája-győzelemben és három bajnoki címben volt részem.

– Diplomatának is elmehetett volna. De hadd próbálkozzak: ki volt a kedvenc edzője?

– Mondjuk úgy, hogy Déneshez erősen kötődtem. Neki rengeteget köszönhet ez az „aranycsapat”. Mesés együttállása volt ez a csillagoknak, minden stimmelt, ilyesmi ritkán adódik az életben. Remélem, hogy lesz még ilyen a magyar vízilabdában.

– Úgy tudom, Rusorán Péter csak rövid ideig volt az edzője, ha már az óriásoknál tartunk.

– Sajnos csak fél évig voltam a tanítványa, mert elment Görögországba dolgozni. Rendkívül szuggesztív, ugyanakkor kedves, bátorító, inspiráló ember volt, szerintem borzasztó jól bánt az emberekkel. Azzal a rengeteg világsztárral, mert régen a Vasas olyan volt, mint mostanság a Pro Recco vagy a Fradi. Vagy anno a Domino-Honvéd. Egy All-Star csapat. Sokan azt hiszik, hogyha egy csomó sztár együtt játszik, akkor oda már nem is kell edző. Ez óriási hülyeség! Dénes is, Rusorán Peti is abban volt nagy, hogy a kiemelkedő egyéniségekből csapatot tudott gyúrni. Az irányt a sztároknak is mutatni kell.

– Nem volt nehéz átállni a civil életre? Sok élsportoló alól ilyenkor kicsúszik a talaj.

– Nem, mert én készültem, volt egy tervem. Alapvetően nem volt nehéz. Petőváry Zsolttal 2005-ben megalapítottuk a Kópét Leányfalun, ezt a pólósulit, utánpótlás-nevelő műhelyt. Fél év alatt összeállt egy nagyon harmonikus egésszé. Annyira átütő volt, annyira a magunkénak éreztük, hogy keresztül tudtuk vinni az önkormányzaton, és a mai napig működik. Olyan helyszínen – a leányfalui strandon –, ahol eddig nem is volt versenysport! Valahogyan ez is olyan szerencsés együttállás volt, mint a mi sydney-i aranyérmünk. És ebbe még belefér az is, hogy, miként említettem, sokáig Szolnokon dolgoztam kapusedzőként, most meg az OSC-ben segítem Vad Lajos munkáját.

– Nem fárasztó?

– Nem, mert azt csinálom, amit szeretek. Csak sokat kell autóznom, és az ácsorgás a dugóban megviseli az ember idegzetét. Még egy kapusét is, pedig azok mindent kibírnak.