Ha versenyt írnának ki, melyik a rendszerváltás óta eltelt időszak leghiteltelenebb kifejezése, az elszámoltatás szó nyerne. Már a puszta kiejtése indulatba hozza az embert; ki kényszeredetten mosolyog, az ingerlékenyebbje öklöt ráz, az elkeseredett hegyeset sercint, szülőket emleget. A reflexek az elmúlt hat évben se változtak, sőt. Egy ideje már a kritikusabb kormánydrukkerek, a Fidesz B közép is be-beszól: „Nem erről volt szó, fiúk!” Már a slágfertig kancelláriaminiszteren is látni, zavarba jön, ha arról faggatják, hogyan állnak az elszámoltatási ügyek. Bizony, rosszul állnak. Illetve sehogyan. A korrupciós ügyek frontján, a legfajsúlyosabb esetekben nem történt komolyabb felelősségre vonás, a nyomozások egyik része komédiába fulladt, a többi egy helyben topog. Hol a rendőrség, hol az ügyészség totojázik, máskor az adóhivatalnál áll az ügy. Rengeteg eljárás egyszerűen megfeneklett vagy takarékon pislákol. Léteznek olyan, hajdan nagy csinnadrattával fölkapott, milliárdokról szóló disznóságok (főleg a választások előtt!), amelyek sorsáról ma alig vagy egyáltalán nem tudunk. (Holott föltárásukra külön apparátus állt fel.) Jogerős ítélet szinte sehol. Hogy a bíráskodás egy másik hatalmi ág? Gyenge érv.
Úgy fest, a megválasztottak „elfelejtették”, mire kaptak bizalmat megválasztóiktól. Ha kopik is a memória, erre a bizonyos kulcsszóra – elszámoltatás – föltétlenül emlékszik a voksoló. Ez éltette, ezért ment el annak idején az urnához. Mi is volt a vonzó szlogen? „Ha mi jövünk, az elszámoltatással kezdjük!”, „Véget vetünk a mutyiknak!” stb. Hatodik éve várunk. Változott valami? Ha úgy vesszük, igen. Több a mutyi.
