A magyar és lengyel történelem közös pontjainak egyike 1956 – az ő „október 23-i forradalmuk” június 28-ra esett. Hatvan éve ezen a napon tört ki Poznanban az a munkásfelkelés, amely először rengette meg a lengyel kommunisták hatalmát. A sztálinista gyeplőn tartott országban akkor már hosszú ideje nagy volt a feszültség. A lengyelek előbb pártgyűléseken, majd más fórumokon is bírálni kezdték az otthoni visszásságokat, az alacsony bért, a magas normát, a szólásszabadság hiányát, a bebörtönzéseket, magát az elnyomó rendszert. De mert a követelésekre nem kaptak választ, elfoglalták Poznan legfontosabb épületeit.
Bár a pártvezetés napok alatt elfojtotta a felkelést, alaposan megrettent. Lázas igyekezettel kezdte keresni az alkalmas embert, aki a párt élére helyezve „kezelni képes” a tömegeket. Így jutottak el Wladyslaw Gomulkához. Gomulka addigi életútja kísértetiesen hasonlított Nagy Imrééhez. Ő is Moszkva neveltje volt, őt is revizionista elhajlással vádolták meg, majd távolították el a pártvezetésből, hogy aztán a drámai napokban visszavegyék. (A folytatásban nincs párhuzam. Sőt! Gomulka nem ítélte el Nagy Imre kivégzését, 1968-ban az egyik kezdeményezője volt a prágai tavasz katonai leverésének, 1970-ben pedig már belelövetett a tiltakozó tömegbe…)
De nem róla, hanem a magyarságnak példát mutató lengyel népről szólt az a hatvan évvel ezelőtti június 28. Az a nap, amelyre izgatottan figyeltünk. Lengyelnek, magyarnak ugyanarra dobbant a szíve… Négy hónap sem telt bele, Budán, Bem apó szobránál lobbant a magyar láng.
(Üzenet a futball-Eb-re: Hajrá, Lengyelország!)
