Az ember, akire fölnézünk, nem tart maga körül sleppet, kerüli a pózt, ha meg beszél, sosem emeli föl a hangját, mondatai végén nincs hatásszünet. Apáti Miklós ilyen ember volt. Az Új Magyarország szerkesztőségében találkoztunk először, még a Horn-kormány első éveiben. A Blaha Lujza téri, régi Szabad Nép-székházban volt a redakció; a folyosón szaladtunk össze – Szervusz! Szervusz! –, mintha már sok éve ismertük volna egymást. Épp akkor kerültem a vergődő újsághoz a bedőlt Pesti Hírlaptól, Miklós az indulástól ott dolgozott. A törékeny, szelíd, szakállas költőember akkor már jó ideje József Attila-díjasnak mondhatta magát. (Nem ő volt az egyetlen irodalmár, aki a rendszerváltás első éveiben a nemzeti lapok valamelyikéhez szegődött a magas Parnasszusról.)
Négy éven át, míg meg nem fojtották az újságot, együtt, sőt egy szobában írtuk a lapot „Apival”. Bár ez így nem egészen pontos, merthogy elvétve fordult csak elő, hogy mindketten odabent ültünk volna a szűköcske helyiségben, annál többet időztünk a páternoszter melletti társalgóasztalnál meg – minek szépítsem – a szomszédos Stáhly borozóban. Politikáról ritkán beszéltünk, noha a visszarendeződés rémképétől volt zajos a közélet. Ha mégis elakadtunk a mindennapoknál, ő csak legyintett: ne süllyedjünk el a dagonyában… Halk szavát akkor is megőrizte, mikor főszerkesztő-helyettessé nevezték ki. Miért is hangoskodott volna? Ha megszólalt, úgyis mindenki őt hallgatta. Nem emlékszem, hogy lett volna valaha haragosa. Azt hiszem, a 72 éves Api barátjának mondhattam magam. Tegnap köszöntem el tőle a kispesti sírkertben.
