A négy magyar tűzszerész halálát okozó hortobágyi tragédia nyomán újra előjön a kikerülhetetlen kérdés: vajon mikorra fogynak el végre a különféle háborúk (világháború, hidegháború) bombái? Ugyan ki tudná erre a választ? A szakember szerint ezt képtelenség megbecsülni. A statisztikák azt mutatják, hogy a robbanóanyagokkal kapcsolatos bejelentések száma (évente nagyjából háromezer) az idő haladtával nemhogy fogyna – nő. Minél több építkezésnél mozgatják meg a talajt, annál több robbanótest fordul ki a földből. A háború után a mentesítést nagyjából tíz évre tervezték, a tapasztalat azonban azt mutatja, óriásit tévedtek. A telepített aknamezők zömével ugyan már végeztek, ám a föl nem robbant lövedékek, bombák változatlanul ott lapulnak a földben, sunyin és észrevétlenül. A háború óta eltelt hat évtizedben a lakossági áldozatok mellett több mint háromszáz tűzszerész, határőr és tűzoltó vesztette életét. (A „jól értesült” Népszava szerint természetesen a kormányzat a hibás, ugyanis késésben volt az EU-nál vállalt bombamentesítési projekt.)
A legszomorúbb az egészben, hogy sokadszor kell rádöbbennünk: a „civilizált” háborúk már nem a fegyverszünetekkel érnek véget. Még csak nem is a békekötéssel. A sors félelmes iróniája, hogy sokszor éppen a romeltakarítás, az újjáépítés döbbenti rá az embert: igazából még mindig tart a háború. Még ő maga is lehet háborús áldozat… Ma ilyenek a „békeévek”; hosszú emberöltőkre konzerválható a pusztítás. Tisztán és elszomorítón láthatjuk, milyen „eredményesen” sikerült kifejlesztenünk magunkban a gonoszt. Ketyeg alattunk a föld…
