Majd negyven évre rá, hogy a budapesti galopp-pálya főbejáratánál fölavatták Kincsem szobrát, most egykori „lakhelyén”, Gödön is fölállítottak egy alkotást a csodakancáról. Mindkét mű Tóth Béla szobrászt dicséri. (A 75 éves mester „látott már lovat”, korábban kiváló ugrólovasként jegyezték; édesapja, néhai Tóth Béla ludovikás lovaglótanár olimpiai bajnokok trénere volt.) Bár a mostani szobor ugyanolyan kiváló kritikákat kapott, mint a korábbi, a művész mégsem igazán boldog. Aki tudni akarja, miért, látogasson el a Duna-parti Gödre, a „friss” Kincsemhez. Egy apró épületek közé szorított, lepusztult, gazos telket képzeljünk el, kidőlt-bedőlt, szúette kerítéssel, sáros, gödrös, sittes környezettel. A kétségbeejtő telek szélén, valami dombkupacféle tetején áll a bronzba öntött, gyönyörű Kincsem – nemzeti kincsünk –, a valaha élt legeredményesebb versenyló, a magyarság büszkesége.
Ide új bekezdést teszek, talán így nagyobb nyomatékot kap a szó: gyalázat! Tényleg ennyit, ezt a hátteret érdemli annak a kivételes magyar lónak az emléke, amely – vagy inkább „aki” – pályafutása során annyi dicsőséget szerzett a hazának? Az a telivér, aki életében sohasem talált legyőzőre, akinek csak a farát láthatták az ellenfelei? Nem hiszem, hogy tudatában van a helyi elöljáróság, hogy mivel tartozik Kincsem emlékének. No persze olvasom az önkritikát a helyi portálokon: „Gödnek régóta fájó pontja a Kincsem-istálló méltatlan állapota”, meg hogy „Várhatóan megújul az egész környezet” stb. Várhatóan megújul? Könyörgök: az ezernyolcszázas évek végén élt itt Kincsem. Másfél évszázada…
