Bár a sors – a történelem – többször próbálta kényszeríteni, csak most, száznégy év után hagyta el szülőföldjét Tamás Aladárné Szűcs Ilona. A felvidéki Balogvölgy egykori tanítónője szerettei köréből indult új otthonába. Ide, fölénk költözött Ilonka néniről azóta tudtunk, amióta megfosztották szlovák állampolgárságától, mert „volt mersze” fölvenni a magyart is. Az eltelt évek alatt szimbóluma lett annak a máig tartó reménytelen küzdelemnek, amelyet a Felvidék jogfosztott magyarjai vívnak nemzetközi jogi fórumokon a szlovák állam ellen, dacosan bizonygatva, országuk alkotmánya kimondja: akarata ellenére senki sem fosztható meg állampolgárságától. (Ám a jogsértésekre máskor oly érzékeny európai intézmények ingerküszöbét valamiért sosem érték el e hangok.)
Ilonka néni regénybe illő életet élt. Fájdalmas és emelkedett életet. A felvidéki Nagybalogon tanította a gyermekeket – magyarnak lenni. Az anyanyelvhez, a nemzethez, a szülőföldjükhöz való hűségre nevelt a legnehezebb időkben is. Míg tehette. 1945 nyarán a magyarságot kollektív bűnösnek nyilvánító Benes-dekrétumok miatt családjával együtt ő is elvesztette csehszlovák állampolgárságát, a felmenőitől örökölt földek miatt kuláklistára került, sőt: állásából is elbocsátották. Csak 1958-ban léphetett újra a katedrára. A hányattatások ellenére sosem fordult meg benne, hogy elhagyja szülőföldjét, jóllehet állampolgárságát szüntelenül változtatta a viharos történelem. Máig előttem van, ahogy 2012-ben az akkor még „csak” százesztendős Ilonka néni a Kossuth tér ünnepi emelvényén egy költeményből idéz. Hajtásról, gyökerekről szólt a vers.
