Meglep-e még valakit annak a minapi felmérésnek az eredménye, amely szerint a fővárosi taxisok kétharmada valamilyen furfanggal végzi a munkáját (kerülőút beiktatása, órapörgetés, más tarifa alkalmazása, nyugtaadás elmulasztása, hamis számla stb.)? Senkit sem lep meg. Ahogyan a többség külleme (leharcolt külső, szöttyedt gatya, szügyig kigombolt ing) és arroganciája sem – bocs a kivételektől! Fenti statisztikába jól illeszkedik az az előember is, aki a minap egy gyanútlan ír utast markecolt le, majd pofozott föl valahol a budai hegyvidéken.
Az igazán meglepő az, hogy a taxistársadalom mindeközben úgy gondolja, hogy az ország lakossága egy emberként áll mögötte, amikor ő a különféle egzisztenciális, szakmai, lelki és egyéb bajai miatt kivonul a placcra utat torlaszolni, dudát nyomkodni, meg elkeseredetten szotyolázni a délutáni dugó kellős közepén. Rosszul okoskodnak. Mindenféle statisztika nélkül is kimondható, a fővárosi taxisok soha nem tartoztak a lakosság kedvencei közé. (Az 1990-es álságos taxisblokád óta meg különösen nem.) Városbénító akcióikkal, hiénáikkal, kigyúrt éjszakai sofőrjeikkel nemhogy szimpátiát nem keltenek a nagyközönség köreiben, még a taxival sosem utazó közömböseket is maguk ellen hangolják. A legérdekesebb, hogy szegények ezt mennyire nem érzik. Egyik tavaszi blokádjuk végeztével például még afféle tiszteletkört is tettek az Andrássy út, Hősök tere útvonalon, mint amilyet az ünnepelt államfők szoktak. Önfeledten integettek a járókelők felé.
Azok meg vissza egy másmilyent
