Ma hetvenéves a forint. Illetve dehogy… Volt nekünk már forintunk korábban is, nem is egyszer. Legelőször Károly Róbert vezette be még 1325-ben a firenzei mintára veretett aranypénzt. A zivataros évszázadok során aztán el-eltűnik, majd újra fölbukkan a forint, legutoljára napra pontosan hetven éve, 1946. augusztus elsején. Épp ideje volt… Elképesztő pénzromlás előzte meg a születésnapot. A világháború már 1944 végén elindította a lejtőn az addig stabil pengőt, méghozzá egyre gyorsuló tempóban. Az infláció tetőpontján, 1946 nyarán az árak 15 óránként megduplázódtak, már a bilpengő is a százmilliós címletnél tartott. (Azóta is ez a világtörténelem legnagyobb címletű bankjegye.) Egy kiló kenyérért a forint érkezése előtt hatmilliárd pengőt kértek.
Kezdetben alkalmas papír hiányában csak 10 és 100 forintos bankjegyeket hoztak forgalomba, egy évre rá kezdődött el a 10, 20 és 100 forintosok nyomása. Az ötvenforintos 1951-ben, az ötszázas 1970-ben jelent meg, aztán egyre sűrűbben érkeztek a nagyobb testvérek. Ma már húszezrest is ropogtathatunk – ki többet, ki kevesebbet. Merthogy a lényeg azért változatlan: kinek mennyi van belőle…
Karinthy Frigyes A magyar pénzhiány oknyomozó története című krokijában írja: „Már a régi magyarok sem ismerték a pénzt, amint azt Lemaître, a kitűnő hisztorikus (…) alapvető munkájában részletesen kifejti (…), kiderül, hogy a magyar »pénz« szó a régi »nincs«, »néncs«, »néndz«, »véndz«, »féndz«, »pénz«.” A szó gyökét a filológus hosszas keresés után találta meg; a pénzt azonban ő sem lelte. Régi probléma.
