Mártírjaink már odafönt voltak azon az estén, de Aradon még nem ért véget a tragikumában is emelkedett gyásznap, 1849. október 6. Az elrettentésül a vesztőhelyen hagyott tetemek lábánál addigra már őszirózsacsokrok, koszorúerdők domborultak – még a közeli falvakból is ezrek zarándokoltak a friss Golgotához. Lehetett volna-e markánsabban hitet tenni arról, hogyan érez a nemzet? Csak katonai értelemben, a nyers túlsúly és a ránk hozott idegen erő okán bukott el a magyar szabadságharc azon a keserű őszön. Az eszmék csataterén, ahol az igazságot nem fedi el a lőporfüst, mi győztünk. Azok a kerti virágok nem parancsszóra kerültek a bitófák alá. Megszakítani lehet a szívdobogást, de megzabolázni sosem (A korabeli krónikás egyik mondata így hangzik: „Míg a tábornokok haláltusájukat vívták, a kivégzésre kivezényelt sorkatonák némelyikének szemében könny csillogott.” Parancs nem írhatta elő a közönyt.)
A felkorbácsolt gyűlölet mindig a saját csapdájába esik, mert a szívekben rendet tart az élet. A szívről lepereg a verdikt. Valahogy így vagyunk az ünnepekkel is. Ha fentről rendelik el a parádét, az könnyen a visszájára fordul. A kényszertapsnak – vájt fül nélkül is hallani – egészen más az akusztikája. És megfordítva Ha elveszik az ünnepemet, hát csinálok magamnak egy nagyobbat. Aradi fájdalmunkról a Bach-korszak rendőréveiben is megemlékeztünk (ahogyan majd évszázaddal később ’56-ról is), titkon, lopva, konok akarattal. Az emléknapok súlyát sosem a dísztribün mérete, a biztonságiak sorfalhossza adja. Szívünk bizsergése a mérce. Meg a virághegyek mártírjaink lábánál.
