Bár a magyar szabadságharc katonai végkimenetele a szovjet invázió után nem lehetett kétséges, Nyikita Szergejevics Hruscsov egyedfejlődésén nyomot hagyott az 1956 őszén kapott morális pofon. Tovább erősítette a szovjet pártfőtitkár korábbi sejtését: a sztálini modell fölött bizony eljárt az idő. (Azért a magyar forradalmat még a „hagyományos” módszerrel fojtotta vérbe…) Az ottani viszonyok között reformernek számító vezér rájött, előbb-utóbb le kell számolnia „nagy elődjének” súlyos örökségével. Isten mentsen mentegetni a kétszázezer továrist ránk küldő agresszort, de nem vitás: Hruscsov a későbbi „pályafinomításához” (amibe 1964 őszén majd bele is fog bukni) az egyik legerősebb impulzust a magyar ötvenhattól kapta.
Ennek a reformfolyamatnak egy másik sarokkövére emlékeztet a mai nap. Ötvenöt éve, 1961. október 31-én a pártvezér gondolt egy merészet, és a nagy Sztálin bebalzsamozott testét nemes egyszerűséggel kipenderíttette Lenin mellől a Vörös téri mauzóleumból. Nagy bátorság kellett ehhez egy olyan birodalomban, ahol nyolc évvel korábban szinte még a napkeltét is a Vezér parancsához igazították. Komoly előkészületeket igényelt az akció. Hruscsov összehívta legmegbízhatóbb embereit, és javasolta, vegyék ki Sztálint a mauzóleumból, s temessék el a Novogyevicsij temetőbe felesége és rokonai mellé. Hosszas és rémült alkudozás után kompromisszumos megoldás született: a Kreml falánál kell elhantolni a diktátort. Így is történt, a rendőrség megszállta a Vörös teret, majd sötétedés után álcázott állványok mögött kivezényelt katonákkal gödröt ásattak a fal oldalánál. A megszégyenítő, kilakoltató „szertartáson” még Sztálin rokonai sem vehettek részt.
Ott voltak viszont – ha képzeletben is – a mártír milliók. Köztük a mi ötvenhatosaink.
