Az amerikai elnökválasztás utórezgéseinek egyik színes híre, hogy a Hillary Clinton vereségébe belebetegedett diákok számára több amerikai egyetem liberális oktatója nemes egyszerűséggel tanítási szünetet rendelt el a voksolás másnapjára. Az indoklás szerint azért, hogy „mindenkinek legyen módja túltenni magát a megrázkódtatáson”. Az egyik tanár például arról értesítette kétségbeesett hallgatóit, hogy nemcsak az előadások maradnak el, hanem a tervezett Clinton-győzelmi pizzázás is. Arra kérte a bánatos diákokat, keressék fel és vigasztalják meg azokat, akik maguk alatt vannak Trump megválasztása miatt.
Hogy mindez a liberalizmus individuális magasságát jelzi-e, vagy az illető intézményvezető szellemi leépülését, azon el lehet gondolkodni.
Nem ez az első eset, hogy egy országban fölkarolják, intézményesítik az ottani politikai „megrázkódtatások” kezelését. Az ilyesmi rendszertől független. Elég, ha a Kedves Vezető, Kim Dzsong Il öt évvel ezelőtti halálhírének tudósítására gondolunk. Ma is előttem a látványos tévériport, amint Phenjan hatalmas terén több száz, alakzatban álló észak-koreai katonatiszt egymást túlszárnyalva zokog. Elveszített csata után nincs ekkora bánat. Egyik-másik szinte földhöz verve magát jelzi, őt mindenki másnál jobban megviselte a rendkívüli ember elvesztése. Koreográfiája volt annak a „spontán” sírás-rívásnak. (Valószínű-e, hogy éppen ott, a felvonulási placcon, s épp egyszerre tört rá valamennyi kemény katonaemberre a vigasztalan bánat az eltávozott, kivételes vezér iránt?) Központi attrakciót láttunk, ők speciel így tették túl magukat a saját megrázkódtatásukon.
Amerikában tanítási szünet és hiszti, vörös Koreában katonapityergés.
Akkor már inkább a vén Európa…
