Bár a harcok véget értek 1956 novemberének közepére, Kádár János bábkormánya mégsem érezhette jól magát. Nemcsak a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre-csapat okozott fejfájást a megszállókkal visszaérkező árulóknak, hanem – s főképp – a lakosság ellenszenve, a teljes elutasítottság. Már a kabinet elnevezése – Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – is hazugságban fogant, hisz se forradalmi nem volt (épp azt tiporta el), sem munkás, se paraszt… A munkásság – az igazi – épp hatvan éve, november 14-én jelentette be: megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács, amely egymaga képviseli a forradalom kezdetén szerveződött csoportosulásokat. Kádár nem tudott mihez kezdeni a munkásszervezettel, amelynek puszta léte is sugallta: a „muszka kormánynak” köze nincs a munkássághoz. A kormány nevében tárgyaló hitvány Apró Antal három miniszteri tárcát is felajánlott a Rácz Sándor vezette munkástanácsnak, hiába. Az országban álltak a gyárak, valóságos kettős hatalom alakult ki. Végül a megszállók ittlététől felbátorodott kommunisták régi módszerükhöz nyúltak: sortüzekkel jelezték, stílust váltanak. A salgótarjáni vérengzés előtti napon Marosán György bejelentette: „Mától nem tárgyalunk, lövünk!” És lőttek. Száznál több fegyvertelen ember maradt az aszfalton… December végén a kormány feloszlatta a munkástanácsot. Vezetőit a Parlamentbe hívták „tárgyalni”, ahol letartóztatták őket. Munkásvezetők százai kerültek börtönbe, statáriumot hirdettek, a sztrájkot bűncselekménnyé nyilvánították.
Aztán pillanatok alatt megalakult az új „érdekvédelmi” csapat, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a SZOT, amelynek első dolga volt lemondani a sztrájkjogról… „Rend” lett az országban. Ki pórázt kapott a nyakába, ki kötelet.
