Újságíróember erősen készül a karácsonyi cikkére. Néha már hetekkel, hónapokkal korábban félretesz egy alkalmasnak látszó témát (no, ezt majd megírom karácsonyra!), néha többet is – amit persze majd csak a legutolsó pillanatban fog papírra vetni, monitorra pötyögni (ahogyan most én is). A karácsonyi cikk nem olyan, mint a többi. Itt nincsenek szigorú megkötések – műfaj, hangvétel meg efféle –, a leadási határidő az egyetlen, amit tartani kell, hisz mese nincs, 24-én reggelre standon az újság helye. Legtöbbször szelíd, fenyőillatú cikket tervez a szerző, mintha egyenest a fa alá szánná, bár ez sem előírás, könnyed történet, sőt aforizma is belefér. (Slapaj hírlapírónak a legkönnyebb. Ő még a csupasz matériát fedezi föl az ünnepben: csengettyű, hóesés, Csendes éj, mákos bejgli A rezümét új bekezdésbe teszi: „Egész évben szeretni kellene egymást!”) Aztán, ahogy mennek az évek, úgy lesz egyre nehezebb a lényegénél megfogni a karácsonyt – már ha nem akarod ismételni önmagad. Nekem ez a negyvenegyedik karácsonyi cikkem. Az elsőt még 1976-ban írtam, Karácsonykor lovagoltunk, ez volt a címe. (Arról szólt, hogy a szenteste délelőttjén, a lovas edzésemen fejjel beleestem a hóba, púp nőtt a homlokomon, ellenben színes csillagokat láttam, sőt odahaza sem szidtak le, tekintettel a közelgő karácsonyra.) Állítólag szép cikk volt. Nekem legalábbis tetszett.
Mostanra azt találtam ki az ünnepre (jó, hogy végre kinyögöm, mindjárt kifutok a terjedelemből), hogy – amolyan karácsonyi üzenetként – körlevélben kérdezem meg a T. Kollégákat, a Népszavától a Kurucinfóig, az Echo TV-től a Klubrádióig, a Magyar Nemzettől a megboldogult Népszabadságig: Lányok! Fiúk! Jól van-e, hogy engedjük, ennyire megosszon, egymásnak ugrasszon bennünket ez a rút politika? Nemhogy együtt örvendeznénk. Ha van még miért.
