Magyarországon még mindig nincs kellőképpen átbeszélt, megvitatott és elfogadott Horthy-kép. Sebek, indulatok és féligazságok akadályozzák annak az embernek a hiteles megítélését, aki olyan időkben állt az ország élén, amikor a rossz és a még rosszabb között kellett dönteni – és igazán jó válasz nem létezett. Horthy Miklós kormányzó Trianon évében kezdődő negyedszázados országlása szólhatott-e másról, mint a csonka és kifosztott ország testi-lelki talpra állításáról, a diktátum revíziójáról?
Mindez Ungváry Krisztián történész Révész Sándornak adott minapi interjúja kapcsán (Könyvesblog, december 18.) jutott az eszembe. Ungváry (aki a legutóbbi nemzeti ünnepet Kossuth téri füttyögéssel töltötte) egyebek mellett a következőt jegyzi meg a kormányzóról: „Egy hetvenöt éves, a szenilitástól nem nagyon távol álló emberről beszélünk, aki sohasem volt egy analitikus elme, akire nem volt jellemző soha, hogy logikus és ellentmondásmentes véleményalkotásra törekedett volna. Mondjuk egy Bethlen Istvánról nehéz elképzelni, hogy megtűrjön a fejében ilyen rendezetlenséget, de lássuk be, Horthy Miklós nem volt egy szellemi sasmadár.” Hogy megállapítását jobban alátámassza, még Hitler magyarországi teljhatalmú megbízottját, a húsz évre elítélt háborús bűnöst is segítségül hívja a füttyös: „Wesen.mayer (helyesen: Veesenmayer – a szerk.) is meglehetősen lesújtó képet ad 1944-ben a kormányzó szellemi állapotáról”.
Mit lehet mondani erre? Vajon a korabeli Európa vezetői közül melyik „sasmadár” mert olyan magasra szállni, mint az a mellesleg hat nyelven beszélő ember, akinek Hitler szövetségeseként is volt mersze befogadni lengyel menekülteket, és aki a német megszállásig megtagadta az itthoni zsidóság deportálását? Talán a jellem és a bátorság nem tükre a szellemi állapotnak?
