Arról nem írnak a korabeli krónikák, hogy azon a január 10-én – Krisztus előtt 49-ben – is hasonló zimankó volt-e, jég borította-e a Rubicont, vagy sem. Persze végül is lényegtelen, hisz Iulius Caesar nem emiatt toporgott az apró itáliai folyó partján – azon vívódott a vezér, seregestül lépjen-e át a túlpartra, vagy tartsa tiszteletben a törvényt, és katonáit hátrahagyva menjen tovább Rómába a közelgő konzulválasztásra. Aki odafigyelt a történelemórán, ismeri a folytatást: Caesar a katonai megoldást választotta („A kocka el van vetve”), már csak azért is, mert magánemberként lett volna félnivalója korábbi önkényeskedései miatt; azok töredékeiért is súlyos ítélet várhatta. Caesar tehát „átlépte a Rubicont”, és ha már törvényt sértett, mindjárt el is foglalta Rómát, legyőzte a rivális Pompeius seregét, lefoglalta az államkincstárat, majd kineveztette magát konzulnak. (Ma ezt puccsnak mondanánk.)
Tanulságos a folytatás. Caesar rövid idő alatt rendet tett a válságkorát élő köztársaságban, megmutatta, hogy nemcsak hadvezérként, hanem államfőként is rendkívüli tehetség. Megszüntette a birodalomban elhatalmasodott zűrzavart, alapjaiban reformálta meg a közigazgatást és a gazdaságot. Népszerűsége csúcsán azonban már a látszatra sem adott, fittyet hányva arra, hogy Róma formálisan még köztársaság, fölvette az élethosszig szóló diktátori címet. Hiszen a valóságban úgyis minden hatalom az ő kezében összpontosult A végjátékot („Te is, fiam, Brutus?!”) nem részletezem, ki ne ismerné. A diktátorok gyakori végzete őt sem kerülte el. Ahogyan majd az őt követő császárok legtöbbjét sem évszázadokon át. Nehéz pálya.
A Rubicon-dilemma mai emléknapja (január 10.) jó alkalmat kínál elmélyülésre a cézári pályával kacérkodóknak, akik ma is rendre ott vívódnak a maguk „Rubiconja” előtt. Nincs visszaút.
