Régóta bosszant, hogy idehaza a nyakon csípett bűnözők személyiségi és emberi jogaira jobban ügyelnek, mint az áldozatokéra. Ugyanez a véleménye jogász ismerősömnek is, aki évekkel ezelőtt Amerikában személyesen tanulmányozhatta az ottani igazságszolgáltatás működését. Ő mesélte, hogy odaát elképedve hallgatták beszámolóját az itthoni gyakorlatról. Eleinte a tolmács hanyag fordítására gyanakodtak, mondván, az képtelenség, hogy a fejszés családirtó gyilkos a nevének kezdőbetűje mögé bújhat, a széket is letörlik alatta, ahelyett, hogy indokolt esetben jó nagy pofonokat kapna a rendőrtől, kihallgató tiszttől. Arrafelé abból indulnak ki, hogy ha valaki bűncselekményt követ el, az önként mond le személyiségi és emberi jogairól. Ettől kezdve az égvilágon mindent kiteregethetnek róla, talán még az alsóneműjét is megnézheti, aki arra kíváncsi – teljes név, fénykép, lakcím, bőrszín, etnikum, tajszám, minden megtudható a piszok latorról. Nehogy már a nyúl vigye a puskát…
Nem értem, hogy a fejlett Nyugatra sűrűn hivatkozó hazai joggyakorlat ezen a téren miért nem akar változtatni? Miért csak akkor láthatom a gonosztevőt, amikor az utcasarkon fejbe csap a baseballütőjével? Engem speciel az is érdekelne, milyen a tekintete a vádlottak padján. Félelem csillog-e a szemében, vagy még ott is a gonoszság? Ehhez képest csak kikockázva, hangját eltorzítva mutatják. Jó lenne bilincsbe verve is látni, hallani a gyilkost, a milliós csalót. Megjegyezni az arcát, nevét, mozdulatait, megtudni, kitől kell félnünk. Megnézni, maradt-e még a vonásaiban valami az emberből?
