Akkor, 1944 októberében épeszű ember számára már nem lehetett kétséges, hogy Németország elveszíti a világháborút. Így az sem volt meglepő, hogy a későbbi győztesek akkortájt már a világ újrafelosztásán törték a fejüket. E morfondírozásuk egyik sokat emlegetett epizódja volt a mára történelmi anekdotává szégyenült „cédulaegyezmény”. Ma hetvenöt éve, hogy a szövetségesek Kremlben rendezett tárgyalássorozatának első napján, október 9-én két mindenható ember, Winston Churchill brit miniszterelnök és Joszif Visszarionovics Sztálin szovjet diktátor, mintegy mellékesen, röpke pillanatok alatt felosztotta egymás közt Európa keleti felét. Nemzetek sorsáról – köztük a miénkről – döntöttek, nem is akárhogyan. Egy cédulán. Egy fecnin. (A kilencnapos konferencián eredetileg „csak” Lengyelország jövője lett volna a téma, ám ez a cédulázás lett a legmaradandóbb „eredmény”.) Churchill később így emlékezett rá: „Ezek a százalékok, amelyeket leírtam, nem jelentenek többet, mint módszert a szándékainkban, hogy lássuk, mennyire bízunk egymásban.” Vaskos hazugság volt ez a javából – épp a minden hájjal megkent lord ne tudta volna, hogy mennyire bízhat meg a több tízmilliós tömeggyilkosban, Sztálinban? Ámbár Churchill „embersége” is hagy maga mögött kívánni valót, elég csak Drezdára gondolni… A teljesen védtelen, katonai célpontnak már nem számító várost 1945 januárjában porig bombázta az angolszász légierő; százezernél több ártatlan ember maradt a romok alatt. Ám erről nem sok szó esett a háborús bűnökről ítélkező nürnbergi bíróságon.
Az ördög van mögötte
A vágy a háborúságra sosem belülről jön.