Cédulagyalázat

Ma hetvenöt éve, hogy a szövetségesek Kremlben rendezett tárgyalássorozatának első napján két mindenható ember mintegy mellékesen, röpke pillanatok alatt felosztotta egymás közt Európa keleti felét.

Akkor, 1944 októberében épeszű ember számára már nem lehetett kétséges, hogy Németország elveszíti a világháborút. Így az sem volt meglepő, hogy a későbbi győztesek akkortájt már a világ újrafelosztásán törték a fejüket. E morfondírozásuk egyik sokat emlegetett epizódja volt a mára történelmi anekdotává szégyenült „cédulaegyezmény”. Ma hetvenöt éve, hogy a szövetségesek Kremlben rendezett tárgyalássorozatának első napján, október 9-én két mindenható ember, Winston Churchill brit miniszterelnök és Joszif Visszarionovics Sztálin szovjet diktátor, mintegy mellékesen, röpke pillanatok alatt felosztotta egymás közt Európa keleti felét. Nemzetek sorsáról – köztük a miénkről – döntöttek, nem is akárhogyan. Egy cédulán. Egy fecnin. (A kilencnapos konferencián eredetileg „csak” Lengyelország jövője lett volna a téma, ám ez a cédulázás lett a legmaradandóbb „eredmény”.) Churchill később így emlékezett rá: „Ezek a százalékok, amelyeket leírtam, nem jelentenek többet, mint módszert a szándékainkban, hogy lássuk, mennyire bízunk egymásban.” Vaskos hazugság volt ez a javából – épp a minden hájjal megkent lord ne tudta volna, hogy mennyire bízhat meg a több tízmilliós tömeggyilkosban, Sztálinban? Ámbár Churchill „embersége” is hagy maga mögött kívánni valót, elég csak Drezdára gondolni… A teljesen védtelen, katonai célpontnak már nem számító várost 1945 januárjában porig bombázta az angolszász légierő; százezernél több ártatlan ember maradt a romok alatt. Ám erről nem sok szó esett a háborús bűnökről ítélkező nürnbergi bíróságon.

A győzők szemében egy papírfecnit értünk.

De nincs vége a történelemnek.