Lapozgatom ezt a furcsa könyvet. Borítóját nem a ma divatos Photoshoppal szerkesztették, népi naiv festő alkotta, s a belbecs sem sablonos: van cselekménye, mondatai érthetők, szereplői kidolgozottak.
Egyetlen szerző sem ábrázolta még így, drámaisága dacára humorosan az 50-es éveket, mint Radosza Sándor a Kisasszonyok völgyében. Nincs benne Rákosi, nem garázdálkodnak ÁVH-sok és tsz-agitátorok sem járják a vidéket, csupán egy apró, férfiakra váró asszonyközösség lapul odalent a katlan mélyén. El akarják hitetni a „fenti” világgal, hogy a katlan mélyén egy veszedelmes vulkán dübörög, és így ők biztonságban vannak. Hazugságaik és gyávaságuk foglyai a völgy magányos asszonyai. „Mindenki vágyik valamire, ki a testi szerelemre, ki az önmegvalósításra, mégis behódolnak a közös hazugságnak: a rögeszmés füstölésnek. A köznapiságukban is különc, civakodó, félnótás és mégis szerethető lakók hazugságaik, vágyaik és gyávaságuk foglyai” – olvasom az utószóban.
A regény a német megszállás, a Rákosi-rendszer és az 1956-os forradalom katlanbeli sziluettje. Az egymást váltó rezsimek történelmietlenül is történelmi hűséggel, szatirikus humorában is drámaian, rapszodikusságában is rendszerszerűen tárulnak fel előttünk. Hol nyíltan, hol szimbolikusan, felvonul benne a proletárdiktatúra minden jellemző eleme. Hogy aztán, amikor 1956. október 23-án „odafönt” kitör a forradalom, „odalent” véget érjen minden. De a többit már nem árulom el…
Aktualitása is van a könyvnek. Míg „odafönt” dúl az irodalmi kánonok harca, a szerző, aki nem tartozik írói-ideológiai csoporthoz, csendes magányában „idelent” alkot egy formabontó nemzeti regényeposzt.
(A borítókép illusztráció. Fotó: Pixabay)
