Ágyban, párnák közt halt meg Dudás István nyugállományú határőr ezredes 2002. június 11-én. Mert Magyarországon akkortájt (tartok tőle, ma is) úgy működött az igazságszolgáltatás, hogy az is ágyban, párnák közt halhatott meg, akinek parancsára fegyvertelen embereket lőttek halomra – ahelyett, hogy bitón végezte volna be vagy életfogytig tartó fegyházbüntetése közben éri a halál.
Egy hetvennyolc éves, háborítatlan tömeggyilkos távozott azon a napon. (Halottakról vagy jót, vagy semmit? Dehogy, pontatlan a latin szállóige fordítása… Halottakról vagy jól, vagy semmit. Jól, vagyis az igazat…)
Akkor elmesélem, mi történt Mosonmagyaróváron ma 65 éve, 1956. október 26-án délelőtt, amikor fegyvertelen emberek vonultak a helyi határőrkaszárnya elé azt követelve, hogy vegyék le az épület tetejéről a vörös csillagot. Választ nem kaptak, helyette Dudás István parancsnok géppuskákkal közéjük lövetett, majd katonái kézigránátokat dobtak a menekülőkre és a vérükben vonagló sebesültekre. Aki túlélte az első sorozatot, a hátába kapta a másodikat. Rengetegen maradtak az utcaköveken, sokuk kezében még ott volt zászló… (A másnapi lap hatvan halottról, köztük nőkről, gyermekekről adott hírt, a Daily Mail 85-ről írt, más források száz fölé teszik az áldozatokat.)
A vérfürdőt levezénylő Dudás, katonáit hátrahagyva, a közeli határon át Csehszlovákiába menekült, ahonnan csak a szabadságharc bukása után merészkedett vissza. Előléptetés és kitüntetés várta a „néphatalom mellett bátran kiálló” gyilkost, aki 1979-ben ezredesi rendfokozattal, kiemelt nyugdíjjal vonult vissza. A többit már a bevezetőben leírtam…
Ötven néma kopjafa áll a Gyász téren.
A borítóképen: Kopjafák és mécsesek Mosonmagyaróváron, az 1956-os sortűz áldozatainak emlékére rendezett ünnepségen az ’56-os Emlékpark és Gyász téren 2016. október 26-án. Fotó: Krizsán Csaba
