A Lánchídról beszélt a főpolgármester egy minapi sajtótájékoztatón. Karácsony Gergely azzal állt elő, hogy reméli, 2023-ban Budapest megalakulásának 150. évfordulóját a felújított Lánchíd átadásával is ünnepelhetik majd. Bejelentése erős optimizmust sugall, hisz amilyen botrányosan kezdődött a felújítás – késés, új szakvélemény, magasabb költségek stb. –, épeszű ember az átadás időpontjára sem venné be a ciánkálit. Ahogyan arra sem, hogy az ünnepség idején Karácsonynak hívják-e még a városvezetőt. (Egy kommentelő: „Biztos, hogy hídátadást mondott ez az ember? Nem hídeladást…?”)

Nem tudok szabadulni a Lánchidat övező szomorú históriáktól. Kezdve azzal, hogy megálmodója, gróf Széchenyi István sosem mehetett át rajta, szegény. (Ellenben 1848 nyarán, az építkezés legvégén, amikor az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca a munkahíddal együtt leszakadt, kis híján maga is odaveszett; sokadmagával a hömpölygő folyóba zuhant.) Az is igazságtalan a sorstól, hogy a csodálatos építményt 1849. november 20-án (ma 172 éve) az a Julius Haynau avatta fel, aki pár héttel korábban Aradon még bitókat ácsoltatott. De még ez sem volt elég! Száz évre rá, 1949-ben, a második világháborúban lebombázott híd újjáépített változatának átadóünnepén egy másik alja ember, Rákosi Mátyás mondta az avatóbeszédet.

Nem ezt érdemelte volna a sorstól a legnagyobb magyar, akinek még arra is bő másfél századot kellett várnia a hálátlan utókortól, hogy végre az ő nevét kapja a Lánchíd pesti lábánál elterülő tér. Az a tér, amelynek szélén is az ő épülete, a Magyar Tudományos Akadémia áll.

Szegény Széchenyi! Szegény Lánchíd!

Borítókép: Lánchíd (Fotó: MTVA/Bizományosi: Juhász Gábor)