1823-ban e napon, január 22-én vetette papírra Szatmárcsekén, a csöppnyi Tisza-parti faluban Kölcsey Ferenc a Himnusz utolsó sorait:
Megbűnhődte már e’ nép / A múltat ’s jövendőt.
Öt évet kellett várni, hogy a mű megjelenhessen. Zenéjére még többet, Kölcsey halála után, 1844-ben nyerte el Erkel Ferenc a versre meghirdetett pályázatot. A dallamba később többször belejavított a szerző, az eredetileg verbunkosnak szánt művet végül egyenletesebb ritmusú muzsikává írta át, tempója a múlt század húszas éveiben kezdett el lassulni. Ahogyan azt a viharos magyar történelem sarkában járó szomorúság megkövetelte…
Először a pesti Nemzeti Színházban csendült föl 1844. július 2-án, szabadtéren pedig az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi nevű gőzhajó avatásakor, augusztus 10-én. A szabadságharc leverése után vált a Himnusz a nemzeti identitás részévé. Sorsközösséget vállalt azokkal, akik hallgattak rá.
Elvenni tőlünk nem tudta senki a fohászt. Sem a Bach-korszak, sem a kommunizmus. Védtük, rejtegettük a szabadságunk szimbólumává lett ódát. A diktatúra évtizedeiben az állami ünnepeken csak „csokorba kötve” – a szovjet himnusz és az Internacionálé közé szorítva – engedélyezték, ám a szívekben ő szólt a leghangosabban! (Rákosi idejében csak a zenéjét engedték, énekelni nem lehetett.)
