Az egymást követő kis és nagy évértékelőktől ihletve, csöppnyi jegyzet erejéig kikászálódom a napi verkliből. Arról merengek pár sort, milyennek látom ezt a megvadult világot, benne magamat innen a klaviatúra mellett. (Talán kicsit elvont lesz, bocsánat érte!)
Ha a világnézeti hovatartozásomat kérdik, sohasem pártot mondok, mindig azt, hogy milyen szellemiségben hiszek: kereszténységben, nemzetben, a hagyományok tiszteletében. Nagy szavak? Dehogy! Csak konkrétumok. A hitünket kell megtalálnunk és megőriznünk. Én arra adom a voksomat, aki ugyanezt vallja. Vannak rögeszméim – kinek nincsenek? –, s ha megszólnak is értük, úgy vagyok ezzel, mint az a sokszor citált kárpátaljai öregember, akit világcsavargónak kiált ki az elöljáróság, noha ki sem lépett életében a szülőfalujából, csupán az országhatárok változtak sűrűn körülötte.
Az ember az állandóságot keresi. A talppontot, ahonnét betájolhatja magának a világot. Ahonnan, ha elindul is, mindig visszatérhet. Ahonnét – ahogyan a mi öregemberünk – igazán el sem kívánkozik. De miért is kívánkozna, ha minden odaköti? A gyökérrel bíró ember ragaszkodó. Szülőföldjéhez, elveihez, leírt és kimondott szavakhoz. Jöhet bár háború, kormányváltás, új államhatár, bármi, ő zsigereiből tudja, hol a helye. Ez a kárpátaljai öregember hisz a szíve diktálta parancsnak, hogy ő oda, abba a kis faluba tartozik, ahol meglátta a napvilágot. „Bölcsőd az, s majdan sírod is…” Szerencse, hogy sok van ezekből a rögeszmés „kárpátaljai öregemberekből”. Hiszem, csak velük, általuk lehet esély megzabolázni ezt a kifordult, megkergült világot.
Borítókép: a nógrádi várban 1997-ben felállított Országzászló (Fotó: MTVA/Lehotka László)
