Az a hetvenhét évvel ezelőtti nap ma is viták tárgya: Buda felszabadulása vagy eleste volt-e 1945. február 11. Csak az biztos, a véres ostrom gyászos adaléka történelmünknek, nyomait ma is viseljük házak golyónyomain, temetőinkben, szívünkben. Sztálin még 1944 őszén adta ki a parancsot: november 7-ét Budapesten kell ünnepelnie a vörös ármádiának! Csakhogy a Führernek is fontos volt a főváros a visszavonuló csapatok biztosítása miatt. Végvárrá lettünk, mint történelmünkben már annyiszor.

Épphogy megszűntek az angolszász bombázások, máris megszólaltak a katyusák. Budapest körül bezárult a gyűrű. Január közepére a németek az összes Duna-hidat felrobbantották. A légi összeköttetés megszakadt, vízi kapcsolat szóba sem jöhetett, az ejtőernyőkkel ledobott hadianyag, élelem alig segített, egy részüket az ostromlókhoz fújta a szél. A várban rekedtek (24 ezer német és húszezer magyar baka, csaknem százezer civil) kilátástalan helyzetbe kerültek.

A halálra szánt kitörőket háromszoros orosz gyűrű, mindent felülmúló gépfegyver- és aknatűz fogadta a vár aljában. Az esti sötétségben nem válogatott a halál. Percek alatt ezrek maradtak a reflektorokkal bevilágított utcák kövezetén. Talán tízezren élték túl a mészárlás első hullámát, a többieket a következő napokban vadászták le a közeli erdőkben, házak romjai közt. Alig nyolcszázan érték el a legközelebbi német vonalat.

Néha elmerengek, ha Sztálin nem áll le ostromolni, biztosan nem az Elbánál találkozik az orosz és az amerikai szövetséges, hanem jó pár száz kilométerrel odébb, valahol az Atlanti-óceán közelében. Akkor talán Nyugat-Európa is megtudta volna, milyen a „népi demokrácia”.

Borítókép: A Csepeli Papírgyár és a Ráckevei (Soroksári)-Duna feletti Gubacsi híd bombázása 1944-ben. Balra a Csepeli Stadion (Fotó: Fortepan/National Archives)