Szívemből szólt Ágoston Balázs lapunkban megjelent minapi cikke (Magyartalanító lélekgyalu). „A terjeszkedő idegenség lassan eluralja Budapestet – írja kollégám. – A belvárosban se szeri, se száma az olyan vendéglátóhelyeknek, egyéb üzleteknek, ahol nincs magyar felirat, magyar nyelvű étlap, kínálat, netán termékekhez használati utasítás.” A sportlapnál, ahol a hetvenes években a pályámat kezdtem, áldott emlékű Subert Zoli bácsi olvasószerkesztő óriási igyekezettel gyomlálta ki az idegen szavakat a kéziratokból. Amerikanizálódik a magyar nyelv, Vörösmarty, Kosztolányi forog a sírjában, magyarázta örökké. (Hát még most mit szólna szegény, amikor már a magyar ember is shoppingol a second handben, bizniszel, pubokba jár drinkelni, ha pedig „game over” lett, lobbiznia kell, hogy egy privát teamet összehozzon – csüggedt számítógépem már alá sem húzza a szószörnyeket.) „Annál fájdalmasabb Budapest magyartalanodása – kesereg kollégám –, mert míg szerte a Kárpát-medencében hősies küzdelmet vívnak véreink a trianoni utódállamokkal kultúrájuk, nyelvük védelmében, addig a fővárosban sokan önként, már-már ­kérkedőn fordítanak hátat a nemzetnek. Volt idő, amikor másképpen volt.”

Bizony. Reformpolitikusaink két évtizedes küzdelme kellett a pozsonyi diétán ahhoz anno, hogy a majd ezeréves hazában saját nyelvünk lehessen a legelső. Tudjuk-e ezt ma kellőképpen értékelni? Hogy mit jelentett akkor a nyelv, arról mindent elárul Kölcsey Intelmeinek vonatkozó sora: „Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.” Vajon eljut-e ez Budapest mai fura uraihoz?

Borítókép: Széchenyi István felajánlja egyévi jövedelmét egy „Tudós Társaság” felállítására az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen (Fotó: Wikipédia)