A református templom is, melyben költőnket megkeresztelték, hosszú ideig kifejezetten elhanyagolt állapotban volt, azonban a bicentenáriumra készülve a Kölcsey Társaság és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület kezdeményezésére felújították, s akkor állíthatták fel a templom előtt Kölcsey szobrát is, Kő Pál alkotását. A szülőház, az egykori Bideskuti-kúria a templommal átellenben látható, falán az 1990-es új emléktáblával. (A régi sorsát, melyet még a Wesselényi Társaság állíttatott 1890-ben, a békesség kedvéért most ne feszegessük…) 

A templomot, amelyet 1760-ban építettek Kölcsey anyai dédnagyanyja, Bideskuti Julianna támogatásával, az utóbbi évtizedben teljesen felújították, és a kicsiny lelkészi hivatal mellett 2019-re felépítettek egy nagy kiállítóközpontot is. A tárlat, amely „A hon felett fénysugarat vonni” címet viseli, elsősorban Kölcsey életének és szellemiségének állít emléket. 

A Petőfi Irodalmi Múzeum segítségével létrehozott kiállítás rendkívül látványos, mindenki számára érthető és érzelmekre ható. A háromszintes épület alagsorában étkező, a tetőtérben pedig szálláshely is várja mindazokat, akik – immár nem az Isten háta mögött! – hosszabb időt szeretnének itt eltölteni.

Visszatérve Tasnádra, onnan már csak félórányira van Nagykároly. A táj vigasztalanul kopár, a hajdan itt sorjázó, derékig meszelt út menti fákat 1990 után szinte mindenünnen eltüntette a haszonszerző igyekezet. Gyermekkorom kedves városkája volt Nagykároly. 

A közeli Börvelyben (Berveni), apai-anyai nagyszüleimnél töltöttem szinte minden nyarat, s gyakran jöttünk be ide kisebb-nagyobb dolgokat vásárolni, utána meg fagylaltozni egy jót a gyönyörű várkastély kertjében. A történelmi épület akkoriban éppen pionírházként fungált. 

Később már azt is megtudtam, hogy itt született a bibliafordító Károli, a megyeházán itt szónokolt Kölcsey, itt vallott szerelmet Júliának Sándor, s leányka korában még láthatta itt Kaffka Margitot a kisdiák Ady Bandi is. Mivel társaságunk minden tagja már járt máskor is Károlyban, újra csak nyugtázni tudjuk, hogy milyen kitűnő munkát végeztek a kastély megszépítői. Még vetünk egy pillantást Ady és Itóka szobrára, aztán irány, amiért idejöttünk: az egykori megyeháza! 

Csalódásunk leírhatatlan, hiszen a megjelölt helyen, a Str. Iuliu Maniu 20. sz. alatt, a Iuliu Maniu műszaki főgimnáziumot találjuk. Rosszul cseng e név Erdély-szerte… Sehol egy tájékoztató arról, hogy mi is volt ez az épület eredetileg. Végül a baloldali szárny falán, a magasban felfedezünk egy újrafestett márványtáblát, amely szerint: „Ebben az épületben dolgozott vármegyei jegyzőként a jogász, politikus, országgyűlési képviselő, nemzeti imánk költője 1829–1834 között.” Ennyi. Sic transit gloria mundi – errefelé… Irány maradékország! Ismét szembe jön velünk a történelem. 

A gránicot most Csanálosnál (Urziceni) lépjük át, ugyanott, ahol 1940-ben, Erdély visszatértekor honvédeink jöttek be. Itt született Tempfli József, a későbbi nagyváradi katolikus püspök, aki éppen tízéves volt akkor, s gyakran mesélte el e bejövetel személyes emlékeit. Ott bámészkodott cimborái között, mikor a menet élén lovagló magyar tiszt egyszer csak lehajolt érte, felkapta, és maga elé ültette. Az egész falu őt, a kis Tempflit nézte. Büszkén ki is húzta magát, hiszen ő vezette be Erdélybe katonáinkat. – Életem legszebb élménye volt – fejezte be mindig, fényesülő szemmel püspök úr. 

Immár a gránic innenső oldalán, Mátészalka felé robogunk. Sietünk, hogy még setétedés előtt Csekébe érjünk. Csonka-Szatmár egykori megyeszékhelyét éppen csak érintve jeles helyhez érünk. Kocsordon, de még innen a Krasznán áll a Székely Hadosztály emlékműve. ’50-ben lebontották, de ’95-ben újra felállították! 

Három székelykapun át lehet feljutni a kicsiny dombon álló jelhez, amely a hazafiúság, a becsület, a kitartás és a magyar katonaerények kiemelkedő példáira emlékezteti az utazót. A Kratochvil Károly ezredes vezette alig tízezer fős Székely Hadosztály – egyedül s csak saját erejére számítva! – tartóztatta fel 1918/19-ben az Erdélyen átözönlő román áradatot Máramarosszigettől Belényesig, lassítva ezzel a keleti országrészek elfoglalását. A hazai történelemkönyvekből ez is kimaradt! Holott, ha ők nincsenek, mára tán a Tiszántúl is Nagy-Románia része lenne, ahogyan az eredetileg tervezve volt. Tette ezt e maroknyi sereg éppen akkor, mikor Linder Béla hadügyér úr egy katonát sem akart látni…

Tunyogmatolcs felé fordulva az országút a Holt-Szamos mellé simul (itt írta az egykori utazó örökbecsűjét, a Falu végén kurta kocsmát), majd az ásott Szamost átlépve máris a nagy tiszai árvízben sokat szenvedett Fehérgyarmaton vagyunk, s onnan tovább menve, Penyigénél a Szenke-patakot keresztezzük, hol egykor kilenc kislány fulladt vízbe. Lassan ennek is már vagy száz éve! 

Emléküket ballada őrzi, meg kilenc szép kopjafa a túlvégi temetőben. Bár szeretnénk, most nincs érkezésünk időzni Túristvándiban sem, a gépészkovács egykori házánál, ahol gyermekkorában a kis Móricz Zsiga hallgatta szájtátva a felnőttek történeteit. Szívesen ejtőznénk a Túr partján is, a híres vízimalomnál, amely megmaradásának titkát öreg molnárja csak sokadik találkozásunk-barátkozásunk után árulta el…

Végre Cseke, Kölcsey Ferenc lakó-, majd nyughelye! Egyenesen a temetőbe megyünk. A csónakfejfás sírkertben párásodó szemmel énekeljük nemzeti imádságunkat. A lenyugvó nap halvány bíborral borítja be síremlékét.

A szerző művelődéstörténész, újságíró

Borítókép: Kölcsey Ferenc portréja (Makoldi Sándor, 1990)