Egy kis padot – vagy inkább így: kispadot – őrizgettem hosszú éveken át a szerszámoskamra mélyén. Nevezetes bútordarab volt ez a pár széles lécből összeütött jámbor ülőke. Neve – ragozott alakban: A kispadon – hosszú esztendőkön át felcímként szerepelt az újság tárcarovatában. Abban a rovatban, amely ezen a mokány kispadon beszélgető emberek históriáiról számolt be buzgó igyekezettel. (Ezt azért tudom, mert én jegyeztem azokat a kis történeteket, lévén akkoriban magam is „kispados”.)

Jó szódás Sanyi apró mátyásföldi műhelye előtt állt ez a kispad. Sándor – Isten nyugosztalja! – a szódacsináló műhely legfontosabb ingóságának tekintette a nomád deszkatákolmányt. Mondogatta is sűrűn, ha orvos lenne, ő bizony ezt írná föl (mármint a kispadon üldögélést) minden lelki nyavalyára, beleértve depressziót, fejfájást, magányt, szerelmi bánatot… Milyen igaza volt! Betérő ember, ha sörét kortyolgatva leült a kispadra, varázsütésre megváltozott. Társalogni kezdett, a szomszéd felől érdeklődött, az időjárás furcsaságairól merengett, máskor a futballesélyeket latolgatta, vagy a politikára legyintgetett. Esetleg csak ült és nagyokat, mélyeket sóhajtott, mint aki örül, hogy végre kiszabadult az utálatos nagyvárosból.

Egy ideje a szomszéd Cinkota takarmányboltja vette át a szódásműhely kispadjának szerepét. A kerületnek ez a része vegyes lakosságú, a helyi tótok mellé idetelepültek a belvárosból kiábrándult városlakók – el lehet képzelni, amikor délutáni órán afféle politikai falugyűlés alakul ki a takarmányra várakozók között. Ej, ha egy ilyenbe belehallgatna némelyik honatya, talán bölcsebben interpellálna másnap a parlamentben.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Unsplash)