Máig megosztja a nemzetet a száműzetésben élő Kossuth Lajos Deák Ferenchez címzett Cassandra-levele (1867. május 22.), a kiegyezést elítélő kormányzó vádirata. (Cassandra a görög mitológia szép hercegnője, aki mindent előre lát, mégsem hisz neki senki.) Szükség volt-e az alkura, vagy helyesebb lett volna ragaszkodni a negyvennyolchoz? Sokan az egyetlen járható útnak látták a kiegyezést, mások a szabadságharc elárulásának tartották. Kossuth, aki a dunai népek konföderációjában hitt, egyenesen Magyarország széthullását jövendölte a kiegyezésben. A haza bölcse szerint viszont a Béccsel való megegyezés a nemzet egyetlen esélye. Látta a gyarmati sorba nyomorított ország kilátástalan állapotát, mint ahogyan a birodalom szorult helyzetét is; méltányos alkut – kiegyezést – kínált hát Ferenc Józsefnek.
Deák és Kossuth vitája egy kései István–Koppány-vita: élve maradni vagy hősként elbukni.
Az utókor talán azzal teszi a legtöbbet, ha méltányos. Miközben becsüli a rendíthetetlen Kossuthot, fejet hajt a deáki bölcsesség előtt. Utóbbitól tudja: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
A nemzet nagyjai nem a karrierjüket akarták egyengetni – a hazaszeretet vezette mindkettőt. Akkortájt a politikusok még nem a hazából, hanem a hazának éltek – különös ez a mából nézve. (Nem tudunk olyanról, hogy magyar ellenzéki politikus valaha is a Burgban kilincselt volna Magyarország elítéléséért, egy akkori „hetedik cikkely” alkalmazásért.)
