Most, hogy elment az áram, a félkész cikkem pedig benne maradt a számítógépben, eszembe jutott egy régi mondás: a szorult helyzet szülőhelye a fantáziának. Ahol döcög a technika, talpra szökken a szellem. Sose félj a gyűrődéstől, mondták a régi öregek, az adja a legjobb ötleteket. Meg hogy attól csak jobb lesz az alkotás, ha érződik rajta a terep verejtékszaga. Gyóni Géza lövészárokban, süvítő repeszszilánkok közt írta a Csak egy éjszakára című, megrázó versét – nem hiszem, hogy szívszorítóbbra sikerül, ha puha dolgozószobában, számítógépbe pötyögi a költeményt. Aki olvassa, szinte a lőpor szagát is érzi… Ady Endre gyakran kocsmaasztalok mellett (talán alatt is) gyarapította a világirodalmat. Pitagorasz sem számítógépen alkotta meg híres tételét…
Jó példa a szellemi–fizikai szakadékmélyülésre, hogyan jutnak/jutottak el a cikkek, alkotások a szerkesztőségekbe.
Ma ez végtelenül egyszerű, elmented a kész írást, három-négy kattintással átküldöd a redakcióba, oszt jó napot. Mennyivel másként volt ez a számítógép előtti világban, amikor a tudósító még jegyzetfecniből, recsegő telefonon diktálta be a messziről keltezett írást. Ráadásul nem is volt mindenhol telefon azokban az időkben. Olykor postáról, nehézkes távhívással, R-beszélgetéssel kísérletezgetett az ember, mi mást tehetett szegény. Ha élelmesebb voltál, bekéredzkedtél egy gyártelepi portásfülkébe. Néha kibelezett utcai telefonoknál jött ránk a lapzártarémület. A régmúlt ennél is kacifántosabb lehetett. Petőfi csatatéri verseit Bem futára vitte habos lovon a legközelebbi nyomdáig, Tinódiét talán a postagalamb…
(Utóirat: időközben visszajött az áram.)
Borítókép: illusztráció (Fotó: PK Studio)
