Krisztusi korban a szabadság. Harminchárom éve, hogy az utolsó megszálló katona elhagyta Magyarországot. Viktor Silov szovjet altábornagy fekete Volgája 1991. június 19-én, három óra egy perckor elindult a záhonyi Tisza-hídon kelet felé. Történelmi pillanat.
A Pesti Hírlap tudósítójaként magam is ott voltam a folyóparton azon a forró délutánon. (Sosem fogom megérteni, miért voltunk olyan kevesen. Százan-százötvenen lehettünk, beleértve valamennyi hivatalosságot, sajtót, helybelieket. És a többiek, az ország, a nemzet…? Talán hinni sem merték, hogy ez megtörténhet? Vagy a kommunizmus ennyire kilúgozta a fejeket?)
Kimentek az oroszok. Továrisi, konyec!
Még 1944 őszén jöttek lánctalpon – ők voltak a győzők, mi a legyőzöttek. Három éven át a Szövetséges Ellenőrző Bizottság színeiben őriztek bennünket, majd az újabb békediktátum után – bár lejárt a tisztük – az erősebb jogán itt maradtak. 1956 ősze igazolta: jó okuk volt rá. Ne feledjük, a forradalom 16 pontos követelése így kezdődött: „Vonják ki a szovjet csapatokat!” – de erre még újabb harmincöt évet kellett várni. (Bár Hruscsov SZKP-vezér néhány évvel később felajánlotta, kivonja a csapatait Magyarországról, Kádár kérlelte: maradjanak csak, Nyikita Szergejevics! És maradtak. Sőt tartósan letelepedtek. Úgy kellett neveznünk őket: a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg.)
Ha rajtam múlna, nemzeti ünneppé tenném június 19-ét. Ha másért nem, a jövő generációi miatt. Váljon vérükké, jusson el a szívükig, mit jelent a magyar embernek ez a nap. Máraival szólva „ők, akik örökségbe kapták – : ilyen nagy dolog a Szabadság”.
